Mi magyarok mindig ártatlanok voltunk a történelemben

Állítás:

Mi magyarok mindig ártatlanok voltunk a történelemben.

Cáfolat:

A külföld nem többször hagyott cserben minket, mint ahányszor mi hagytuk cserben önmagunkat és másokat.

Bővebben:

A külföld nem többször hagyott cserben minket, mint ahányszor mi hagytuk cserben önmagunkat. A magyarországi társadalom természetesen (akárcsak más országok társadalma) soha nem volt egységes, sem a nemzetté válás előtt, sem utána. Köztudott a magyar bárók nagy részének közönye a török veszéllyel szemben, és – Zrínyitől is tudjuk – a magyar köznemesség is jobban ragaszkodott adómentességéhez, mintsem hogy kivegye részét a török elleni védekezés anyagi terheiből. A „törökpárti” politikusaink ténykedéséről már szóltunk. A Habsburgok erőszakosan katolizáló politikájának is fontos magyar támaszai voltak, Pázmány Péterrel az élükön. Metternichet a magyar konzervatív arisztokraták, egyházi vezetők és kisnemesek, továbbá a hazai városok is támogatták, és nem maradt itthoni támasz nélkül a Bach-rendszer sem. A széleskörű passzív ellenállást a szaktudomány már a legendák közé utasította.

Alapvetően téves Trianont is rosszindulatú magyarellenes nemzetközi összeesküvésnek látni, aminek semmi köze ahhoz, ami korábban Magyarországon és a frontokon történt. Arról vita folyik a történészek között, hogy a korábbi magyar nemzetiségi politika hozzájárult-e, és ha igen, mennyiben járult hozzá Trianonhoz. Tény például, hogy a nemzetiségi nyelveken oktató iskolák számát a dualizmus idején a felére csökkentették, miközben a nemzetiségiek létszáma nőtt. Ez, és a hasonló magyar kormányzati lépések nem segítették elő, hogy a nemzetiségiek itt akarjanak maradni. (És nem menti ezeket sem az, hogy a legtöbb egykorú állam még a magyarénál is igazságtalanabb nemzetiségi politikát folytatott, sem pedig az utódállamok 1918 utáni, szintén drasztikusabb magyarellenessége sem.) Ha a magyar politika nem is járult volna hozzá a végkifejlethez, az akkor sem ellenséges összeesküvők, inkább történelmi folyamatok (nemzetiségek nemzetté válása, vesztes háború) következménye volt. (A Trianonhoz vezető útról lásd Zeidler Miklós: Képletek egy megoldhatatlan egyenlethez.)

Egyértelműbb a magyar felelősség a következő háború végkimenetelében. Az ország önként, a német követelőzést megelőzve támadta meg a Szovjetuniót, és üzent hadat az Egyesült Államoknak, majd elvétette a kiugrást is – mindez nem hatott kedvezően a béketárgyalásokon. Az 1944-es holokausztban és a hazai németek világháború utáni kitelepítésében is felelősek voltak a kezdeményező és szervező magyar politikusok, az eseményekben részt vállaló ezrek, a passzívan szemlélő milliók, és a „felszabaduló” javakra mohón lecsapó sokaság. (Erről lásd írásainkat itt és itt .)

Ráadásul Magyarország is többször cserbenhagyott másokat. Igaz, többnyire nem volt abban a helyzetben, hogy más népeken, országokon segítsen. De mikor abban volt, ezt nem mindig tette meg. A török elől menekülő szerbek (14-17. század), az oroszok elől menekülő zsidók (1914), a németek elől menekülő lengyel és francia katonák (1939-40) befogadására, a kelet-németek kiengedésére (1989) büszkék lehetünk. De a dualizmus külpolitikáját meghatározó politikusaink nem sok együttérzést mutattak a magyarokéhoz hasonló jogállásért harcoló csehek irányában, és támogatták Bosznia-Hercegovina bekebelezését is, melynek lakói pedig nem akartak a Monarchiában élni.

Joggal kritizálta Bibó István a térség kis nemzeteit, köztük a magyarokat, hogy mikor „számot kellett adni belső rendetlenségekről, diktatúrákról és elnyomásról, akkor sebeiket mutatták, melyeket Attilával szemben, a törökkel szemben vagy az európai szabadság vagy demokrácia védelmében kaptak.” Azt is okkal jegyezte meg, hogy „az igazságtalanság áldozatának a szerepe” a „legterméketlenebb lélektani pozíciók” egyike. Ráadásul önbecsapásra épül. Pedig a magyar múlt van olyan felemelő, hogy ne kelljen hazudnunk róla önmagunknak.  (Lásd erről A családáruló testvér.)

Lőrinc László

2015. január 3.