Lenin szabadságot hozott a cári önkény évei után

Állítás:

Lenin szabadságot hozott a cári önkény évei után. Ha az ő politikáját folytatják, nem következik be a totalitárius rémálom

Cáfolat:

Lenin az általa meghonosított tömeges terrorral, munkatáborokkal, koncepciós perekkel a későbbi kommunista diktatúrák megalapozója volt.

Bővebben:

Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) első gyakorlati kivitelezője volt a kommunista totális diktatúrának, mely leginkább csak fokozati tekintetben különbözött a későbbi, még véresebb változataitól. Igaz, meghirdetett célja ugyanaz volt, mint a demokratikus szocialista mozgalmaknak: a társadalmi egyenlőség, a néptömegek felemelése. De Lenin szerint e cél érdekében gyakorlatilag bármit meg lehet tenni. „A mi erkölcsünk teljesen alá van rendelve a proletár osztályharc érdekeinek… Erkölcs az, ami elősegíti a régi kizsákmányoló társadalom elpusztítását és valamennyi dolgozó egyesülését, a kommunisták új társadalmát megteremtő proletariátus körül.”[1] – állította 1920-ban. Ezeket az érdekeket a lenini ideológia szerint a centralizált élcsapat párt ismeri fel helyesen. Vagyis ami a pártvezetők szerint fontos, annak érdekében bármi erkölcsös.

Ez a morális szemlélet tükröződött egy 1918. szeptember 4-i rendeletben, mely kinyilvánította, hogy „a tömegterror alkalmazásában nem engedhető meg a legcsekélyebb ingadozás”, egy másnapi pedig rendelkezett a "koncentrációs táborok" felállításáról. Ezeket maguk Leninék nevezték így (az angolok dél-afrikai táborai nyomán). Megkülönböztetendők persze azoktól a hitleri haláltáboroktól, melyek célja az emberek megsemmisítése volt. De a bolsevik lágerekben is, és már Lenin idejében is, a rossz ellátás mellett kíméletlenül dolgoztatták, megalázták és kínozták a rabokat, így itt is jóval nagyobb volt a halandóság, mint a normális börtönökben. (1923-ban, vagyis évekkel a polgárháború befejezése után 315 láger működött az országban, hetvenezer fogollyal). A legnehezebb sorsa a nem bolsevik szocialistáknak volt, akikkel korábban együtt harcoltak a cári rendszer ellen. Verték, éheztették őket, épületeiket tűz alá vették.[2]

1917 novemberétől a politikai ügyek az ún. forradalmi törvényszékek elé kerültek. A „bírók” nem voltak jogvégzettek, elég volt, ha tudtak írni. Számukra nem léteztek törvények, „szocialista igazságérzetükre” kellett támaszkodniuk. 1922-ben végre mégis bevezettek egy törvénykönyvet. Lenin a törvényt kidolgozó Igazságügyi Népbiztosságnak írt utasításában leszögezte: „A bíróság nem azért van, hogy megszüntesse a terrort…, hanem hogy megalapozza és legitimálja.”[3] A törvény szövege szerint a halálos ítélethez elég volt, ha valakinek csak szándékában állt elkövetni valamit. Kivégezhették továbbá akkor is, ha tette nem volt bűn, de a bírók a társadalomra károsnak ítélték. Egy amerikai történész szerint mindez „példátlan volt a történelemben, hiszen a legprimitívebb társadalmak is elismernek és tiszteletben tartanak bizonyos szokásokat”.[4]

Ám Lenin még ezekkel a „bíróságokkal” is elégedetlen volt, és egyre inkább a politikai rendőrségre, a Csekára támaszkodott. Egy 1921. december 9-én, a hivatalos Izvesztyija című lapban megjelent cikk szerint 1918 és1921 között a Cseka évente átlagosan 4194 embert végzett ki bírósági ítélet nélkül. Moszkvában 1920-ban 639, 1921-ben 758 embert lőttek le, mindenféle jogi eljárást mellőzve. Jellemző, hogy ezt nem tartották szégyellni valónak, különben nem engedték volna megjelenni. De lehetséges, hogy a tényleges számok ezeknél a nyilvánosan bevallottaknál nagyobbak voltak.[5]

A cári rendszerben 1905 óta már többpártrendszer volt, a pártok a korlátozott jogkörű, de választott törvényhozásban, az Állami Dumában legálisan vitáztak (a képviselők egyharmada baloldali, egyharmada középpárti volt[6]), és voltak saját lapjaik is. Bár a háborús katonai cenzúra nem mindent engedett át, azt mégsem tudta megakadályozni, hogy egyes nagyobb hatású kemény ellenzéki beszédek nyomataiból többszázezer illegális példány árassza el a frontot és a hátországot.[7] A cári önkényuralom fokozatos lebontása is tovább tartott; egyes vélemények szerint „a háború kellős közepén szép nyugodtan egy új Oroszország formálódott: a hivatalnoki kar egyre jobban elvesztette monopóliumát a vezetésben. … a rang nélküli állampolgárok részvétele kormányzati intézményekben és a munkásképviselők beemelése az ipar irányításába csendes forradalmat jelzett”.[8] Az 1917-es márciusi forradalom pedig immár teljes szabadságot hozott; a birodalom népei a háborús Európa tán legszabadabb sajtóviszonyai mellett készültek az alkotmányozó gyűlés szabad megválasztására. Lenin viszont, nem sokkal a bolsevikok novemberi hatalomátvétele után, a „proletárhatalom érdekében” felszámolta ezt a szabadságot, és az 1905 előtti cári rendszernél is korlátlanabb diktatúrát épített ki. Az ellenzéki pártokat és sajtót betiltották. A legveszedelmesebbnek az utolsó választást megnyerő baloldali Szociálforradalmi Pártot (eszer párt) tartották. Ennek vezetőit 1922 tavaszán egy látványos kirakatperekben ítélték el. Előtte Lenin közölte az igazságügyi szervekkel, hogy „példát statuáló, nevelő célzatú” pereket szeretne látni. A „védőügyvédek” egyike maga is szenvedélyesen követelte a vezető eszerek halálát. A 11 halálos ítéletet felfüggesztették, mondván csak akkor hajtják végre, ha az eszer párt nem hagy fel "felforgató" tevékenységével.[9]

Szokás a lenini kor rémtetteit a polgárháborúval magyarázni. Csakhogy ezek nem szűntek meg és nem is szelídültek a polgárháború végeztével.

A leninizmus lényegét és perspektíváját baloldali gondolkodók is felismerték. Jászi Oszkár 1920-ban leszögezte, hogy „az orosz bolsevizmus elméletileg őrület, politikailag esztelenség, erkölcsileg kriminalitás.”[10] Egy 1919 végén írni kezdett tanulmányában pontosan gondolta végig, mi következik Leninék szavaiból: „Ha igaz az, hogy igazságosság, emberszeretet, szabadságjogok, mindmegannyi puszta polgári előítélet, … akkor ki fog a felhasználható eszközök és módszerek dolgában tépelődni? ... S azt a félelmetesen nagy hatalmat, mely a termelést és szétosztást egyedül irányíthatja – a történelem még sosem látott ehhez fogható diktatúrát – ki, mi és hogyan fogja korlátozni, ellenőrizni, és sakkban tartani, hogy ne csapjon át a legféktelenebb abszolutizmusba?”[11]

Rosa Luxemburg még korábban, már 1918-ban leírja: „A gyógymód, melyet Trockij és Lenin talált – általában a demokrácia megszüntetése – még rosszabb, mint az a baj, melyet orvosolni akart. …néhány tucat … pártvezető parancsol és kormányoz, … és a munkások elitjét időről időre gyűlésekre mozgósítják, hogy megtapsolja a vezetők beszédeit, a benyújtott javaslatokat egyhangúlag jóváhagyja … Az ilyen állapotok szükségszerűen a közélet elvadulásához vezetnek.”[12] De idézhetnénk Karl Kautskyt és más szociáldemokratákat is.

Lőrinc László

2015. május 4.



[1] Az ifjúsági szövetségek feladatai. A Komszomol III. kongresszusán elmondott beszéd (1920. október 2.) Vlagyimir Iljics Lenin: Összes művei 31. kötet Bp. 1972. 94.

[2] A rendeletet idézi: Richard Pipes: Az orosz forradalom. Bp. 1997. 327. A koncentrációs tábor elnevezésről lásd: Anna Applebaum: A Gulag története I. Bp. 2005. 67-68. A Gulag előtti bolsevik lágerekről részletesen lásd uo. 59-84. A szocialista rabok sorsáról ugyanott: 76-78.

[3] Uo. 317.

[4] Uo.

[5] Szabó Miklós: A Szovjet Kommunista Párt története. Előadás-sorozat. Szeged, 1983 13.

[6] Választás az oroszországi Állami Dumába, 1912. In.: Pándi Lajos: Köztes Európa - térképgyűjtemény. 1763-1993. http://terkepek.adatbank.transindex.ro/belso.php?nev=92

[7] Pipes 112.

[8] Uo. 104-105.

[9] David Shub: The Trial of the SRs. Russian Review 1964, 23 (4) 362–369. o. Lásd még Pipes: 498-499.

[10] Levél Károlyi Mihályhoz, 1920 tavasza. Idézi: Litván György: Jászi Oszkár. Bp. 2003. 190. o.

[11] A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja. In. Jászi Oszkár: A kommunizmus kilátástalansága… Bp. 1989. 44.

[12] Az orosz forradalomról. In.: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Bp. 1983. 493.