Lenin egy barátságos, az embereket szerető, értük aggódó politikus volt

Állítás:

Lenin egy kedves, barátságos, az embereket szerető, értük aggódó politikus volt.

Cáfolat:

Lenin szokatlanul cinikus és könyörtelen politikus volt, akit hidegen hagyott az egyes ember szenvedése. Az 1991 után előkerült dokumentumok is ezt erősítik meg.

Bővebben:

A szovjet korszakban megjelent ötvenöt kötetes Lenin életmű sorozatban a bolsevik vezető kéziratainak mindössze a felét publikálták. A másik felét részben azért tartották zárt levéltárakban, mert árnyékot vethettek a humanista Leninről alkotott képre, akit Majakovszkij, a kor legismertebb költője "minden emberek közt legemberibb embernek" nevezett. Pedig jó néhány visszaemlékezés, és korabeli propagandaanyag, újságcikk arra utalt, hogy valójában riasztóan hideg és könyörtelen volt. Ezeket a vonásokat erősítik meg az 1991 után nyilvánosságra került dokumentumok is. Ráadásul még a hozzáférhetővé vált anyag sem teljes, mert számos dokumentumot megsemmisítettek (meglehet, épp a legkínosabbakat), és jó néhány vállalhatatlan utasítást csak szóban közölt.

A visszaemlékezéseket még lehetett elfogultnak tartani. Például Iszaak Stejnberg ügyvéd, a Lenin-kormány Igazságügyi Népbiztosának írását. 1918 márciusi lemondásakor még fél év volt hátra a tömegterror meghirdetéséig és a koncentrációs munkatáborok felállításáig. De Stejnberg már az akkori rendelkezéseket is joggal tartotta felháborítónak, ezért vitába szállt Leninnel, aki azonban hajthatatlan maradt. Stejnberg végül felcsattant: „»Akkor minek vesződünk Igazságügyi Népbiztossággal?! Nevezzük őszintén Társadalom-kiírtási Népbiztosságnak, és zárjuk le a dolgot!« Lenin arca hirtelen felragyogott, és azt válaszolta: »Jól hangzik…annak is kellene lennie… de így mégsem nevezhetjük.«” (Stejnberg 1923-ban emigrált.) Lenin egy elvtársa pedig felidézte, hogy még hatalomra jutása előtt azon tréfálkozott, hogyan fog majd bánni a nem bolsevik szocialistákkal: „»Az első menseviket csak azután akasztjuk fel, hogy felakasztottuk az utolsó szociálforradalmárt.« Aztán összevonta szemöldökét, és nevetett.”[1]

A fentiekhez hasonló cinikus „tréfálkozást” idézett fel később az 1920-ban Moszkvába látogató angol filozófus, Bertrand Russell, akinek állítólag Lenin „kedélyesen magyarázta, hogyan uszította a szegényebb parasztokat a gazdagabbak ellen, és »nemsokára felakasztották őket a legközelebbi fára – hahaha«. Ahogy így hahotázott a lemészárolt embereken, megfagyott ereimben a vér.”[2]

Az, hogy Lenin gyűlölködő hangon volt képes csoportokat egymásnak uszítani, az az egykorú, nyilvánosságra került írásaiból is tudható volt. Egy 1918 augusztusában, az ipari munkásoknak címzett felhívásában ezt írta: „A kulákok [gazdag parasztok] a legállatiasabb, legdurvább és legvadabb kizsákmányolók. ... Ezek a vérszívók a háború alatt szedték meg magukat. … ezek a pókok a háború miatt elszegényedő parasztok, az éhező munkások rovására zsírosodtak meg. Ezek a piócák a dolgozók vérét szívták… Ezek a vámpírok egyre csak gyűjtik maguknak a földbirtokosok földjeit, időről időre rabszolgasorba döntve a szegény parasztokat. ... Halál rájuk!”[3] A kirohanásra az adott alkalmat, hogy abban az évben 245 vidéki felkelés robbant ki a bolsevik katonaság rekvirálásai ellen. Az orosz föld soha ilyen mértékű fosztogatást nem látott még, erre volt a válasz „a vérszívók” ellenállása.

Az újabban előkerült dokumentumok még riasztóbbak, mert utasításokat tartalmaznak. Ugyanebben a hónapban egy levelében Lenin elrendelte, hogy Penzában (az egyik lázadozó településen) „akasszanak fel (haladéktalanul, úgy hogy az emberek lássák) legalább száz kulákot, gazdag embert, vérszopót. … szemeljenek ki túszokat. … úgy hajtsák ezt végre, hogy az emberek több száz versztás [egy verszta 1,07 km] körzetben lássák, rettegjék, tudják és kiáltsák: ezek megfojtják és kiirtják a vérszívó kulákokat.”[4] Vagyis rendelkezett még az adott településen kivégzendő parasztok minimális számáról is.

De nem csak lázadókkal szemben volt hideg és kegyetlen. Egy újabban előkerült, 1919. december 25-i rendelkezése szerint azokat, akik nem jelennek meg a munkahelyükön Szent Miklós napján, a hagyományos egyházi ünnepen, azokat adják át a Cseka, vagyis a politikai rendőrség osztagainak és végezzék ki őket. Egyben követeli, foganatosítsanak intézkedéseket a karácsonyi és az újévi hiányzások megelőzésére.[5]

Hasonló az az 1919. júniusi rendelkezése, mely szerint „a velünk ellenséges országok minden külföldi állampolgárságú burzsuját tizenhét évestől ötvenöt évesig koncentrációs táborba kell zárni”.[6]

Már vége volt a polgárháborúnak, mikor 1922 tavaszán aranyra volt szüksége a kormánynak, ezért elrendelték a templomok kifosztását. A vallásos parasztok azonban helyenként ellenálltak, ezért – Lenin távollétében –­ az akciót leállíttatták. Lenin egyik legmeghökkentőbb írásával válaszolt a lépésre: hosszú levélben figyelmeztette a pártvezetést, hogy „éppen most, csakis most, amikor az éhező régiókban az emberek emberhúst esznek, és az utak mentén százával, ha ugyan nem ezrével hevernek a hullák, most tudjuk végrehajtani (s ezért végre is kell hajtanunk) az egyházi értéktárgyak elkobzását a legkíméletlenebb és könyörtelenebb lendülettel, nem riadva vissza semmilyen ellenállás letörésétől. … Végre kell hajtanunk, bármi jöjjön is… minél több képviselőjét sikerül ebből az okból kivégezni a reakciós papságnak és burzsoáziának, annál jobb.”[7] A levélben mániákusan ismételgeti a kíméletlenség és kegyetlenség szükségességét, nehogy társai véletlenül elgyengüljenek. Nem tudunk róla, hogy akárcsak tized ekkora szenvedéllyel és terjedelemben foglalkozott volna az éhezők sorsával, vagy az utcákon heverő ezrek eltemetésével.

Nem sokkal később, más ellenség már nem lévén, a túl kritikusnak tartott értelmiség ellen fordult. Egy Sztálinhoz írt, 1922. július 17-i levelében számos tudóst név szerint is megnevezett, különféle megjegyzésekkel: „azt mondják a bolsevizmus gonosz ellensége”, „ravasz”, „deportálni kell, javíthatatlan” stb. Akik korábban ellenálltak, már nagyrészt meghaltak vagy lágerekben voltak. Lenint tehát a diktátor üldözési mániája vezette, mikor azt kérte Sztálintól, „állítson össze egy listát több száz ilyen úriemberről, akiket irgalmatlanul ki kell toloncolni az országból. Hosszú időre kitakarítjuk Oroszországot. … Több százat letartóztatni és magyarázkodás nélkül – jó utat uraim!”[8] Mindezt pusztán gyanú, benyomások és mendemondák alapján. („Vagy valami ilyesmi név” – írta nagyvonalúan az egyikük mellé.) Igaz, le is lőhette volna őket…

Lenin riasztó személyiségvonásaira világít rá néhány egyéb megnyilvánulása. 1920 májusában például a szakszervezetek vezetői azt javasolták, hogy a szervezeteiket ne felülről irányítsák, hanem azok maguk hozhassanak döntéseket, közösen. Lenin válaszában leintette őket: „a testületi szellemet meghagyjuk a gyengéknek, a tehetségteleneknek, a visszamaradottaknak és a fejletleneknek.”[9] Talán akadnak majd, akik erről a szociáldarwinizmus, a rasszizmus és a nácizmus szóhasználatára asszociálnak.

Aki nem értett egyet vele, arról inkább feltételezte, hogy őrült, mint hogy esetleg igaza is lehet. 1922 márciusában Csicserin külügyi népbiztos azt javasolta, hogy egy nagy összegű nyugati kölcsönért cserébe formálisan vezessenek be képviseleti intézményeket, amelyekben nem proletár elemek is képviselethez juthatnának. Az ártatlan kis „demokratizálási” ötlet komoly indulatokra ragadta Lenint. „Őrültség!!” – írta a lap szélére, majd azonnal írt egy feljegyzést a pártvezetésnek, hogy Csicserin „beteg, méghozzá komolyan az. … Ostobák volnánk, ha nem küldenénk azonnal és erőszakkal szanatóriumba.”[10] Később letett erről.

Lenin cinizmusára – és egyben a totális diktatúrákra általában is – jellemző az a  kétszínűség, amivel a meghívására Moszkvába látogató angol szakszervezeti küldöttséget manipulálta. A pártvezetés Lenin nyomán kidolgozott határozati javaslata aprólékosan megtervezte, hogyan fogják őket kispéldányszámú, nekik készült nyomtatványokkal félretájékoztatni az orosz viszonyokról, és „megbízható tolmácsokkal” biztosítani állandó megfigyelésüket. „A szovjet sajtóban kampányt kell szervezni (rövid 5-10 soros cikkek), melyek leleplezik a vendégeket, mint társadalmi árulókat, mensevikeket, az angol gyarmati fosztogatás résztvevőit és hasonlók … annak érdekében, hogy csökkentsék a hatását az ő elkerülhetetlenül mensevik beszédeiknek Angliában.”[11] (Mensevikek az orosz demokrata szocialisták voltak.) Lenin ehhez hozzáfűzte, hogy „a lejáratási kampánynak láthatóan alulról kell kiindulnia, és nem lehet nyilvánvalóan általunk kezdeményezett. Ezért a sajtóban a vendégekről nyugodt, objektív, tényszerű közleményekre kell szorítkozni…  A kampány a társadalom legalsó rétegeiből induljon.”[12]

Lőrinc László

2015. május 4.



[1] Stejnberget idézi: Richard Pipes: Az orosz forradalom. Bp. 1997. 315. Az elvtárs emlékeit név nélkül idézi Anne Applebaum: A Gulag története I. Bp. 2005. 77.

[2] Uo. 301.

[3] Uo.

[4] Közli: Richard Pipes (szerk.): Az ismeretlen Lenin. Bp. 2002. 85.

[5] Uo. 260.

[6] Uo. 259.

[7] Uo. 226 . és 229. A teljes levél: 224-230.

[8] Uo. 248-249.

[9] Uo. 260.

[10] Uo. 230.

[11] Uo. 123.

[12] Uo. 123-124.