Ho Si Minh a vietnami nép szabadságharcának hős, demokrata vezére volt

Állítás:

Ho Si Minh a vietnami nép szabadságharcának hős, demokrata vezére volt.

Cáfolat:

Ho Si Minh a korábbi diktatúránál kegyetlenebb berendezkedést teremtett Vietnamban, ahol természetes volt a tömeges kivégzés, áttelepítés, és a munkatáborokban történő „átnevelés”.

Kifejtés:

Vietnamnak a 20. században francia (1954-ig), japán (1940-1945) és amerikai (1964-1973) csapatokkal kellett felvennie a harcot. Messziről úgy látszik, hogy ez egy folyamatos függetlenségi harc volt, melynek élén Ho Si Minh, a mosolygós Ho apó állt, hiszen 1945 és 1969 között ő vezette az ún. Vietnami Népi Felszabadítási Hadsereget, vagyis a Viet Minh-t.

Ez azonban csak fél igazság: az amerikaiak elleni harc polgárháborúként indult, és részben az is maradt: a „kapitalista” déli és a „szocialista” északi ország között. Dél-Vietnamot támogatva avatkoztak be az amerikaiak, amelynek helyi lakosságával (akárcsak saját északi polgáraival) Ho Si Minh katonái és hivatalnokai számos tekintetben rosszabbul bántak, mint a külföldi csapatok. Pedig időnként ők sem válogattak az eszközökben.

Ho Si Minh (1890-1969; helyes kiejtéssel „hocsimin”; a „si” változat a franciák téves kiejtésének átvétele) egy vietnami francia gimnáziumba járt, majd Londonban és Párizsban dolgozott munkásként. Jó kapcsolatokat épített ki a francia szocialistákkal, majd a kommunistákkal. 1930-ban Kínában alapította meg a Vietnami/Indokínai Kommunista Pártot (IKP). 1941-ben tért haza és harcolt a franciák és japánok ellen, majd a japán uralom összeomlása után 1945-ben kikiáltotta Észak-Vietnamban a Vietnami Demokratikus Köztársaságot, aminek első elnöke lett.

Az első hónapokat arra használta fel, hogy leszámoljon a függetlenségi harcban vele szövetséges, de nem kommunista pártokkal: ezek sorra szűntek meg. A legtöbb áldozatot a konkurens kommunisták, a „trockisták” adták: több tucat, talán több száz trockista esett áldozatul a tisztogatásnak; pontos szám nem ismert. 1945. szeptember 25-én franciaellenes pogromot is szerveztek, szintén számolatlan áldozattal, és a franciák szeretőivé szegődött nők sorát gyilkolták meg kínhalállal. Csak „1945 augusztusában és szeptemberében összesen ezrekre rúg a Viet Minh elkövette gyilkosság, és tízezrekre az emberrablás… …később majd nyilvánosan sajnálkozik az IKP, hogy nem tett el több »ellenséget« láb alól.”[1] Júliusban a vietnami nemzeti párt radikális nacionalistáit irtják ki. A 20 ezer hadifogoly franciából pedig csak 9000 maradt életben az emberetlen körülmények miatt.

Az 1953-as földreform során felkorbácsolták a paraszti társadalom belső ellentéteit. Módos, vagy a reformot ellenző parasztok tömegei ellen indítanak pereket, kitalált vádak alapján. 1956-ban tetőzött a vidéki „ellenforradalmárok” elleni hajsza: kb. 50.000 kivégzés és legalább ennyi volt a bebörtönzöttek száma.[2] Mindez vidéken, ahol korábban nem voltak harcok.

A vallásüldözés elől kb. 600 ezer katolikus menekült Dél-Vietnamba, ahol nyugat-barát diktatúra volt. Itt még mindig sokkal emberségesebb körülmények voltak, mint északon. Ho 1956-ban nem követte a szovjet enyhülés politikáját, a terror a régi maradt. 1963-64-ben és 1967-ben, mikor éppen Kínát támogatta a pártvonal, „szovjetbarát” kádereket hajszoltak és gyilkoltak. A háború alatt különösen kíméletlenül bánt a Viet Minh a dél-vietnami (vagyis nem amerikai) foglyokkal.

Mindkét oldal sok kegyetlenséget követett el a másikkal szemben. 1968 februárjában például néhány hétre az északiak kezébe került az ősi császári főváros, Hue. A Viet Minh itt „legalább háromezer embert mészárolt le (sokkal többet, mint az amerikai hadsereg valaha is, a legnagyobb túlkapásai során)”, papokat, szerzeteseket, német orvosokat, közülük „némelyeket élve eltemettek”.[3] Mikor 1975-ben – már Ho halála után – a Viet Minh bevette Saigont, akkor kezdetben barátságosan viselkedett, de nem sokáig. Hamarosan a régi hatalom embereit átnevelésre hívták be, és sokan közülük csak a 80-as években szabadultak a táborokból. A párt 200 ezer déli átneveltet ismert be 1980-ban, de „komoly becslések úgy 500 ezer és 1 millió közé teszik őket (a 20 milliós lakosságból); sok közülük a diák, az értelmiségi, a (főleg buddhista és katolikus) szerzetes, a politikai aktivista (kommunista is).”[4] A fogva tartási körülmények elképesztőek, alig kaptak vizet, levegőt. Ezen kívül egy millió körül volt azoknak a városiaknak a száma, akiket „új gazdasági övezetekbe” telepítettek vidékre. Végül körülbelül százezerre tehető a kivégzettek száma.[5] Ho Si Minh persze közvetlenül nem felelős ezekért, de ő volt az első számú kiépítője annak a rendszernek, melyben a tömeggyilkosságok természetesek voltak; utódai csak követték a megkezdett úton.

A „vietnami rab hazafiak végrendelete”, melyet 1975-77-ben írtak és csempésztek ki, arról számolt be, hogy a „hivatalos saigoni börtönben mintegy 8000 rabot tartottak fogva a régi rendben, és szigorúan elítélték ezt a tényt. Manapság majd 40 ezer ember van összezsúfolva ugyanabban a börtönben.” A „gyűjtőtáborok bent vannak az őserdő mélyén, örökös kényszermunkára van ott kárhoztatva a rab, soha nincsen tárgyalása, nem lehet védőügyvéde”. A kiáltvány cianid kapszulákat kért a rabok részére, hogy ne kelljen tovább szenvedniük.[6] Az utolsó táborokat húsz évvel Ho halála után, 1988-ban zárják be.

Becslések szerint 2 millióan menekültek el 1975 után a „felszabadított” Vietnamból, ebből 800 ezren voltak azok, akik kis hajókon, csónakokon indultak neki a tengernek, és meg is érkeztek Malajzia, Indonézia, Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Szingapúr vagy Hong Kong partjaihoz. Sokan ezen felül, menekülés közben odavesztek.

Ez volt tehát az a szabadság és bőség, amit "Ho apó" nyújtott az „amerikai imperializmustól” megmentett népének.

Lőrinc László

2015. május 4.



[1] Jean-Louis Margolin: Vietnam: a hadikommunizmus zsákutcái. In: Stéphane Courtois és mások: A kommunizmus fekete könyve. Bp. 2001. 581.

[2] Uo. 583.

[4] Uo. 586.

[5] Jacqueline Desbarats:  Represssion in the Socialist Republic of Vietnam: Executions and Population Relocations. In: John Morton Moore: The Vietnam Debate (1990) http://jim.com/repression.htm, accessed 8 Jan 2014

[6] Margolin 587.