A cigányok örök vándorlók

Állítás:

A cigányok örök vándorlók, ragaszkodnak a természethez, a szabadsághoz, a független, „nomád” életformához.

Cáfolat:

A múltban cigányok jelentős része nem volt vándorló, és a vándorló életet élők jelentős része nem volt cigány. A vándorló életforma nem a néphez kötődő hagyomány, hanem történelmi körülmények hatására jelent meg, vagy tűnt el.

Bővebben:

Az európai történelemben a roma népességnek a középkor óta mindig voltak olyan részei, amelyek letelepültek voltak. Sokféle mesterséget űztek, sok esetben pedig egyáltalán nem is értettek mesterségekhez. Az általuk gyakorolt mesterségek (pl. kovácsolás, zenélés) egy része valóban évszázadokon át jellemző volt a cigány népesség egy részére, más mesterségekre viszont kényszerpályák és alkalmazkodás révén tértek át az újkorban, illetve változások hatására foglalkozást és életmódot váltottak.

Az európai cigány népesség minimum két elemből jött létre. Az egyik része bevándorlással keletkezett, másik részét pedig azok jelentik, akik a helyi társadalomban elfoglalt peremhelyzetük révén lettek cigányok. Ezeket a változásokat foglalkozásváltási kényszerek kísérték több évszázadon át.

Ha egymás mellé tesszük a Nyugat-Európában tatár, pogány, egyiptomi, szaracén, bohemiens, görög, stb. megnevezéssel illetett csoportokról fennmaradt forrásokat, elképzelhetetlen, hogy ezek alapján bárki is egyazon népcsoporthoz tartozónak gondolná őket. Arra viszont következtethetnénk, hogy az adott országok peremre szorult rétegeiről van szó, akik gyakran veszélyt jelentenek a szervezett és letelepült közösségekre. A cigányok csoportjai mindig keveredtek és egyesültek a leszakadó helyiekkel: a német területeken például a harmincéves háború után évtizedekig rengeteg volt a földönfutó, csavargó, földnélkülivé vált paraszt. Csak a 18. század derekától válik általánossá Nyugat-Európában a „cigány” megnevezés használata is.

A Kárpát-medence cigány népességének történetében évszázadokon át jellemző volt a román fejedelemségek, Erdély és Magyarország közötti vándorlás, „élelemkeresés”. Ez azonban nem jelent társadalmon kívüliséget és folyamatos, állandó vándorlást. Összefüggött a hatalmi viszonyokkal és a társadalmi változásokkal, a lesüllyedés és felemelkedés formáival. Jellemző Szepes vármegye 1624. évi határozata: A „cigányoknak eme egyiptomi nemzetsége” is, amely egyébként szánalomra méltó lenne nyomorúsága miatt, „fölvévén a csavargók szokását s nevét is”, hajdúk módjára felfegyverkezve a népet megsarcolja, a lovakat ellopja és Lengyelországba hajtja. Cigányok peremre szorulása (marginalizálódása) és nem cigány marginális rétegek cigányosodásának kettős folyamata végigkíséri a cigányok múltját a Kárpát-medencében.

A történeti Magyarországon a 15. század közepétől említenek a források egyre gyakrabban cigányokat. Nem misztikus keleti bevándorlóként érkeztek, hanem főként Moldvából és Havasalföldről szöktek. Magyarországon a feudalizmus fejlettebb formájában több szabadságot remélhettek és szükség volt a munkaerejükre. A cigányok többsége már a 15. századtól letelepült, részben a nagyobb városokban, részben földesúri birtokokon. A feudális társadalom hierarchiáján azok sem maradtak kívül, akik valamilyen módon vándorlással járó életmódot folytattak. Speciális módon adóztak, mesterségükkel szolgáltak, közösségeik minimális önrendelkezéssel bírtak a vajdarendszer keretein belül. A cigányok „szokott és tanult mestersége” dominánsan a kovácsolás volt. Ezen kívül többféle tevékenységet végeztek, az erdélyi városokban (Brassó, Nagyszeben, Kolozsvár) ők voltak a hóhérok, ők irtották a kóbor kutyákat és különféle egyéb munkákra rendelték ki őket (pl. erődítés). Giovanandrea Gromo 1564-ben arról számol be útleírásában, hogy Erdélyben a székelyek a földet cigányokkal műveltetik. Ezt kisegítő munkaerőként tehették. A 16-17. században a hódoltsági városokban (Pécs, Mohács, Tolna, Szeged, Esztergom, Ráckeve) gabona- és borkereskedelemmel, katonáskodással foglalkoztak. A nők körében gyakran említenek a források prostituáltakat.

A 17. században a specializálódás következtében több fémműves tevékenység (kapaverés, kaszaverés, stb.) is önálló foglalkozássá vált, és amikor ezek céhes keretekbe szerveződtek, egyre erőteljesebben kiszorították a piacról a cigány kézműveseket. Amikor a tanult mesterség gyakorlásának lehetősége egy adott térben bezárult, kétféle választ lehetett adni: vándorlással új piacot keresni, vagy új megélhetési módra áttérni. Ezzel létrejött a cigányok magyarországi történetében az a tartósan, napjainkig fennmaradó kényszerhelyzet, amit újra és újra a foglalkozás- és életmódváltás jelent. A modern kor kihívásai időről időre hasonló kényszerhelyzetet teremtettek Magyarországon a népesség egész tömegei számára, különösen a szocializmus korai időszakában.

A magyarországi cigányok első válasza erre a zenei pályákra történő áthúzódás volt. A 17. században indult el, a protestáns etika erős hatására is, az a folyamat, amely a cigányzene kialakulásához vezetett. A 18. században a cigány zenészek nagy része szegődményesen csárdákban muzsikált, vagy esetileg a városi és falusi mulatságokon. A zenélés önmagában nem nyújtott elegendő megélhetést, a kovácsmesterséggel vagy napszámossággal együtt gyakorolták.

Kisebb számban voltak azok, akik a 17. századtól céhen kívüli fémműves tevékenységekre vagy famegmunkálásra specializálódtak. A 18-19. században a lakatos, rézműves, késcsináló, üstkészítő, stb. kézművességet a kolompár (német klampferből) gyűjtőnévbe foglalták. A famunkából élőket Erdélyben kanalas cigánynak (németül Löffler zigeuner), Magyarországon teknővájónak nevezték. Mindkét csoport etnikus elnevezése a 20. század közepéig oláh cigány (lat. zingari valachi) volt. Ezek a mesterségek fokozatosan terjedtek el a cigányok között. Amikor a román területeken már nagyobb számban voltak cigány serrariusok (lakatosok), ahenariusok (üstcsinálók, foldozók), cuprariusok (rézművesek), cultrariusok (késesek), stb. akkor Erdélyben és Magyarországon még kevesen foglalkoztak közülük ezekkel a mesterségekkel. Amikor pedig Erdélyben és Magyarországon nagyobb méreteket öltött a 18. században a megélhetésnek ez a formája, a Felvidéken még német és szlovák iparosok végezték ezeket a tevékenységeket.

Somogyban az 1774-es összeírás letelepedettséget és a társadalmon kívüliség megszűnését mutatja. A cigányok nagy része már helyben lakott a falvak szélén rossz házakban és a falusi alsó társadalomba tartozott házas zsellérként. A cigányokra jellemző hagyományos mesterségek közül csak a kovácsolás volt nagyobb arányú. A legtöbb cigány itt nem értett kézművességhez, nagyobb részt a falusi társadalom kiszolgáló rétegeibe tartozott, a vármegye egy részében (főleg a Hunyadi birtokokon) pedig meglepően nagy arányban parasztosodott. 1768-hoz képest drasztikus változás történt 6 év alatt. Ez részben a cigány népesség átrendeződésével, részben elszegényedéssel, részben pedig a helytartótanácsi rendeletek hatására a cigányok életébe történt erőteljes hatósági beavatkozással magyarázható.

A 19. század folyamán Somogy vármegyébe is újabb cigányok vándoroltak be. Az 1873. évi cigányösszeírás szerint a vármegyében 2378 cigány élt. A cigány népesség és a foglalkozási struktúra alaposan átrendeződött a 18. századhoz képest, a zenészek arányának megnövekedése mutatja ezt a legjobban.

A 18. században figyelhető meg konkrétan az a sajátos, 20. századig tovább élő jelenség, hogy cigány családok tudatosan igyekeztek magukat a környezetükkel nem-cigányként elismertetni, ennek érdekében feladni a független munka lehetőségét, elsajátítani a mezőgazdasági termelési technikákat és a paraszti gazdaság vezetéséhez szükséges ismereteket.

1893-ban az összeírt 274940 cigány 89,2%-a az akkori kategóriák szerint állandóan letelepedett volt. A huzamosabb ideig egy helyben tartózkodók aránya 7,5%. A vándorcigányok 3,3%-ot tettek ki és főként a Tisza-Maros szögben, valamint Hunyad és Bihar vármegye területén éltek. A ténylegesen karavánokban élők száma néhány ezer volt.

1893-ban mindösszesen 50566 cigány élt valamilyen ipari tevékenységből, jóval többen, mint  más foglalkozásokból. A cigányok ipari foglalkozása azonban különbözött attól, amit általában iparnak, mesterségnek, kézművességnek szoktak nevezni. 1891-ben a népszámláláskor ezért vették fel a házi és népipar kategórián belül a czigány-ipart.

A cigányok által űzött ipari tevékenységeket 11 csoportba sorolták:

  1. Fémmunka: bádogos, csengőkészítő, fúrókészítő, késes-köszörűs, kolompár, kovács, lakatos, rézműves, szegkovács, üstkészítő-foltozó
  2. Famunka: fakanálcsináló, favágó, orsókészítő, teknőcsináló, szénégető
  3. Nád, vessző stb. munka: gyékény-szatyorfonó, kosárfonó, seprőkészítő, rostás
  4. Építkezés, stb.: tapasztó és sármunkás, tégla-és cserépégető, vályogvető, kőműves, kéményseprő
  5. Ruházat: csizmadia, csizmafoltozó, cipész
  6. Közlekedés: fuvaros, hordár
  7. Dögnyúzó, gyepmester
  8. Kötél- kefekészítés: kötélverő, madzagkészítő, kefekötő, meszelőkötő
  9. Textilipar: csipkekötés, fonás-szövés, kézimunka
  10. Egyéb női ipar: dohánygyári munka, meszelés, mosás, tollfosztás
  11. Másféle ipar

1-7.: túlnyomóan vagy kizárólag férfi foglalkozás; 8-10.: túlnyomóan vagy kizárólag női foglalkozás; 11.: kevés munkású vegyes iparágak. Az 1-8 kategórián belül a fémművességhez és az építkezéshez tartozó tevékenységekben dolgoztak a legtöbben.

Ez a 19. század végi helyzet jelenik meg gyakorta a cigányokról való gondolkodásban, mint valamiféle archaikus, „ősi” mesterségekkel és vándorlással konzerválódott állapot, a vándorcigány fogalmának a cigányok összességére való téves kiterjesztésével.

A 20. század a cigányok által leginkább gyakorolt mesterségek fokozatos visszaszorulásának, illetve eltűnésének időszaka. Az ipari forradalom kedvezőtlen hatásai, a világgazdasági válság az 1930-as évekre a magyarországi cigányságot történelmének mélypontjára juttatta, amit tetőzött a roma holocaust (pharrajimos). A debreceni Arany Bika Szállóban művészi párbajt vívó prímások és a faluszéli cigánytelepek páriaélete között mélységes szakadék húzódott.

Az I. világháború után eladósodó, házát elvesztő, majd a világválság miatt nincstelenné váló agrárproletárok, nem maradván más menekvésük, tömegesen a cigánytelepekre költöztek, különösen az Alföldön. A „cigánytelepeken” így egyre erősebben egybemosódó vegyes népesség élt. A városokban munkáscsaládokkal történt hasonló, a Népszava így írt róluk 1939. szeptember 16-án: „A kassai hegyoldalon apró, de annál sűrűbben telerakott házaival terül el a Tábor. Valamikor csak cigánytábor volt a Tábor, ma már azonban vegyessé keveredett a lakossága. Igen sok munkáscsalád telepedett ugyanis ide, mert a lakások olcsóbbak, mint a város többi részein. Így lett aztán a cigánytáborból proletártábor.”

Az 1950-es években, a szocialista modernizáció kezdetén ez a mélységes nyomorban élő vegyes népesség jelent meg „cigány”-ként.

A következő három évtizedben a cigányság az alsó kaszt állapotból az alsó osztály állapotba került, része lett a magyarországi társadalom legalsó rétegeinek. Az 1980-as évekre a férfiak körében a foglalkoztatottság meghaladta a 80 %-ot, a nők körében az 50 %-ot. A cigány népesség helyzete önmagához mérten rendkívül sokat javult, de a többséghez képest a legalacsonyabb státuszú foglalkozásokban voltak jelen a legnagyobb arányban.

Részletesebb cikkünk ugyanerről itt olvasható. 

Nagy Pál

2016. július 30.

Irodalom:

Antalffy Gyula: Magyarok a cigánysoron. Az alföldi „gazdag” parasztvárosok újkeletű agrárproletársága. Népszava, 1937. április 18.

Róna-Tas András: A nomád életforma geneziséhez. In: Tőkei Ferenc (ed.), Nomád társadalmak és államalakulatok. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 18, Budapest, 1983. 51-65.

Fraser, Angus: A cigányok. Osiris Kiadó. Bp. 1996.

Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kiadja a Társadalomtudományi Tanszék gondozásában a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója. Kaposvár, 1998.

Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben. Osiris Kiadó, Baudapest, 2001.

Alain Reyniers: Gondolatok a cigány gazdaságról. Eszmélet, 2002. július 1.

Ladányi János-Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép-és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.

Nagy Pál: Szabolcs-Szatmár megye cigány népességének foglalkoztatási helyzete 1957-ben. In: Deáky Zita – Nagy Pál (szerk.): A cigány kultúra történeti és néprajzi kutatása a Kárpát-medencében. Budapest – Gödöllő, 2010. Cigány Néprajzi Tanulmányok 15. 307-344.

Nagy Pál (szerk., vál., bev.): Források a magyarországi cigányság történetéből (1758-1999). Emberi Erőforrások Fejlesztése Alapítvány, Gödöllő, 2011.

Miskolczy Ambrus-Varga E. Árpád: Jozefinizmus Tündérországban. Erdély történeti demográfiájának forrásai a XVIII. század második felében. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2013.