Eörsi László: Forradalmi baleset

Tóth Ilonáék valóban elkövették azt, amivel vádolták őket

 1. A források mint egyértelmű bizonyítékok

Fontos – talán a legfontosabb – kiindulópont, hogy minden forrás (a levéltári források, a rendszerváltás utáni visszaemlékezések, valamint a rendszerváltást követő bírósági végzések) kivétel nélkül a tragikus esemény tényét bizonyítják. A kádárista sajtótermékek természetesen  szintén teljes mértékben ugyanezt az állítást erősítik, ezt a forrástípust azonban nem tartom hitelesnek, így a továbbiakban nem is hivatkozom rájuk. Vegyük sorjában:

A levéltári források leglényegesebb része az 1957-es perirat. Ez már a desztalinizációs folyamat időszaka, a sztálini típusú koncepciós perek ekkor már a Szovjetunióban megszűntek – ennélfogva a szatellit országokban is. Tehát múlttá vált az a gyakorlat, hogy olyan vádakat kreáljanak, amelyek teljes mértékben nélkülözték a tényszerűség szikráját is.

Egyetlen ilyen per sem zajlott le az 1956 utáni megtorlás folyamán. A különbség nyilvánvaló, ha Rajk László vallomásait összevetjük Nagy Imréével. A sztálinista politikai perekben a vádlottakból kiverték a hatalom által előre megkonstruált, a tényekkel köszönőviszonyban sem lévő vallomásokat. Az 1956 utáni megtorlások alatt viszont már nem a perek voltak koncepciósak, hanem csak a történelemszemlélet, amely a szabadság helyett a szolgaságot magasztalta, a forradalmat ellenforradalomnak, a szabadságharcot gyilkosságnak, a demokráciára való törekvést szervezkedésnek minősítette. Mindezekre az akkori törvények súlyos büntetéseket írtak elő, ezért volt olyan kegyetlen a retorzió, nem pedig a hamis vádak miatt. Eörsi István szavaival: „…hogy engem, mivel a Nagy Imre-kormány híve voltam, egy másik kormány elítél – abszurdum. Másrészt amiket felróttak nekem, csakugyan elkövettem.”

Ugyanígy a Tóth Ilona-per is tényeken alapult. Hogy a Kollár-ügy nem légből kapott, azt egy viszonylag frissen előkerült KGB-forrás is meggyőzően alátámasztja. A szovjetek elfogták és kihallgatták Tóth Ilona két társát, Gyöngyösi Miklóst és Gönczi Ferencet és a vallomásaik  lényege megegyezett azzal, amit Tóth és negyedik társuk, Molnár József vallott egy nappal korábban a magyar nyomozóknak. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen bonyolult, egészen kivételes eseményt a szovjet és a magyar hatóságok – egymástól teljesen függetlenül – nem találhattak ki.

A Kollár-ügy tényszerűségét bizonyítja az összes besúgói jelentés is, amelyek Tóth Ilonához közeli személyektől (főleg édesanyjától) szerzett információkról szólnak. Vagyis egyetlen olyan levéltári forrás sem került elő, amelyben az egymás között társalgó emberek bármelyike akárcsak említést tett volna a per koholt voltáról.

Nagyon kevés olyan 1956-os történet van, amelyre annyian emlékeztek vissza, mint a Kollár-ügyre. És mindenki, akinek akár csak a legcsekélyebb köze is volt az eseményhez, és megnyilvánult, egyértelműen alátámasztotta a Kollár-ügy tényét. Kiemelendő, hogy akik azt megérték, mint Molnár József, aki az esemény közvetlen szemtanúja volt, kitartottak emellett még a rendszerváltás után is. Gáli József, akinek Tóthék még az emberölés hajnalán számoltak be tettükről, fogságában szintén ugyanazt vallotta, mint fogságba kerülése előtt és szabadlábra helyezése után. Kardos János ügyvéd, aki mindent megtett védence, Tóth Ilona érdekében, még titokban írt naplójában is alátámasztotta a Kollár-ügy tényszerűségét – noha igen kritikus volt a kommunista rendszerrel szemben. És ők csak a legfontosabbak. Tegyük hozzá, hogy a tárgyaláson résztvevő ügyvédek és vádlottak közül még a rendszerváltás után sem beszélt senki az üggyel kapcsolatban kirakatperről.

Tóth Ilona féltestvére, Tóth Ferenc 1990-es beadványában sem minősítette koncepciósnak a Kollár-ügyet.

1990-ben az akkori büntető bíráskodás legképzettebb bírája és kollégái a rendszerváltoztatás eufóriájában sem találtak lehetőséget a felmentő ítéletre. A 2001-ben ítélkező bíróság – óriási politikai nyomásra is – csak emberiességi-morális okokra hivatkozva mentette fel Tóth Ilonát, anélkül, hogy az 1957-es vádat a legcsekélyebb mértékben cáfolta volna. Tehát e bíróságok – a radikálisan változó politikai közegben is – egyértelműen tényként fogadták el a Kollár-ügy 1957-es megállapításait.

2. A kontextus

Tóth Ilonáékat illegális röpcédulázásért, feljelentésre tartóztatták le a kórházban a belügyesek. Ám kaptak emberölésre utaló híreket is, és hamarosan megtalálták Kollár elhantolt tetemét. A bizonyítékok láttán Tóth Ilona és Molnár József beismerő vallomást tett, miként Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc is, akiket a szovjetek adtak át a magyar hatóságoknak. Így indult el négyükkel szemben az eljárás, hasonlóképpen, mint a többi 35 000 forradalmárral szemben.  A Kollár-ügy tényállás lényegét mind a négyen mindvégig elismerték a kihallgatott tanúk pedig alátámasztották. A dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy Tóth Ilonát a tettéért a bűntudat mardosta, ezért tett feltáró vallomást. A kialvatlanság és a besúgástól való félelem miatt mindhárman rendkívül rossz fizikai és idegállapotban voltak, amikor végrehajtották az emberölést.

Egyesek szerint kegyetlen kínzásokkal, gyógyszerekkel, hipnózissal kikényszerítették belőlük a valóságtartalom nélküli, önterhelő vallomásokat. Erre egyetlen bizonyíték sincs, mind a négyen ennek ellenkezőjét vallották a bíróságon. Tóth Ilona ezt még külön is hangsúlyozta az orvosszakértőknek (akik közül kettő szeretett tanára volt), valamint ügyvédjének (a medikáról számos forrás kiemeli, hogy az igazmondás feltétlen híve volt). Az édesanyjáról jelentő ügynökök információiból nyilvánvaló, hogy ő sem tudott semmilyen kényszerítésről, noha sokszor beszélhetett lányával. Molnár József pedig mindmáig következetesen kitart amellett, hogy semmilyen kényszervallatás nem volt.

A kétkedést – érthető okokból – Tóth Ilona iskolatársai kezdték, akik jól ismerték. Erről a jelenségről Oláh Vilmos orvos, az akkori idők közeli szemtanúja nyilatkozott igen pontosan: „Az ő védelmében elmondták társai, hogy az évfolyam legbriliánsabb eszű hallgatója volt, végtelenül szelid, szolid, vallásos lány, aki a légynek sem tud ártani. Persze az is igaz, hogy megváltozott körülmények között az ember maga is megváltozhat. A nagy tragédiák hozzák ki az ember igazi énjét.”

Többen kétségbe vonják az áldozat létezését is, noha Kollár Istvánról elegendő adat maradt fenn, sőt, több fotóját is ismerjük.

A periratok hiányos adatait, egyes dokumentumok zavarosságát szokták felhozni cáfolatul. Tekintve, hogy ilyen kifogások, bármelyik peranyaggal kapcsolatban adódhatnak, csak egyetlen komolyan veendő ellenérv marad: Bak Istvánné (az áldozat unokatestvére) vallomásrészlete: „Felismertem a hullát [Kollárt] ugyanis bal mutatóujja hegyét baltával levágta, ez volt az ismertetőjele.” Kétségkívül talányos, hogy az orvosszakértők észrevették Kollár ujján a nikotinszennyeződést, de az ujjcsonkot nem. Most már örök rejtély marad, hogy az orvosok felejtették ki ezt jelentésükből, vagy Bakné közlése volt téves, esetleg a jegyzőkönyvvezető értette félre.

3. További szempontok

Egy koncepciós per megszervezése több hónapot vett igénybe, kiváltképpen, ha sok vádlottas pert konstruáltak. A Kollár-ügy kiagyalására viszont csak két hét állt volna rendelkezésre. Tudvalevő, hogy az 1956 végén működő állambiztonsági és igazságügyi szervekre a szétziláltság volt a leginkább jellemző. A szervek szétesettségét mutatja az is, hogy tömegesen engedtek ki később veszélyesnek minősített ellenforradalmárokat, valamint az is, hogy gyakran egymást keresztezve tevékenykedtek. Ráadásul a politikai tézisek, amelyek később a „rendcsinálás” alapját képezték, 1956 decemberében még felettébb bizonytalan lábakon álltak.

A sztálinista konstruált perekről a közvélemény már 1953–54-ben tudomást szerzett, a felelősök kicsiny része ellen indult eljárás, viszont többeket a hatvanas években eltávolítottak a „cégtől”, mint ahogy ez szintén köztudott. Viszont az 1956 utáni megtorlás egyetlen szereplőjéről sincs mindmáig bizonyíték arra, hogy ilyen törvénytelenségben lett volna bűnös.

Szavahihetőnek bizonyult „56-osok” közül sokan szóba hozták, hogy a börtönben a politikai foglyok között többször szóba került a Kollár-ügy, de műperként soha fel sem merült. Olyan is akadt közülük, aki egy cellában raboskodott Gyöngyösi Miklóssal, Tóth Ilona vádlott-társával, aki szintén nem említett koncepciós pert.

A diktatórikus hatalom sem szokott politikailag súlytalan ártatlanokkal szemben kirakat pereket rendezni, csak a potenciális ellenlábasok ellen. Semmi értelme nem lett volna ártatlan „kisembereket” elítélni, amikor az ország tele volt „veszélyes ellenforradalmárokkal”.

A Tóth Ilona-per stílusa, nyelvezete gyökeresen különbözik a koncepciós perekétől. A sztálinista perszövegek szörnyen primitívek és teljesen életszerűtlenek. A Tóth-per épp ellenkezőleg: annyira benne van a lelkek összes rezdülése, hogy még Shakespeare-nek is évek kellenének, amíg megírhatna ehhez hasonlót. Ráadásul, ha a többi per is hasonlóan konstruált lenne, akkor a hatóságoknak egészen rövid idő alatt többezer műperes iratcsomót kellett volna kimunkálniuk.

Szembetűnő a védői tevékenység is a Tóth Ilona-perben (és más 1956 utáni perekben is), ellentétben a sztálinista perekkel, ahol gyakorlatilag nem volt a vádlott érdekeit szem előtt tartó érdemi védői tevékenység. A konstrukciós perekben teljes a kézi vezérlés, az egyértelműség, semmilyen ellentmondás nem található. Az 1956 utáni perekben gyakran keletkeztek egymásnak ellentmondó tartalmú szövegek.

Az I. fokú ítéletkor a bíróság halálra ítélte a medikát; a kegyelmi tanácsban a tanácselnök kegyelemre szavazott. Koncepciós perekben erre nem volt példa. Tóth Ilonának az utolsó pillanatig volt esélye az életben maradásra. Konstruált perben ilyesmi nem történhetett meg, mivel mindent előre eldöntöttek.

4. Együttműködés?

Azok a történészek, akik a Tóth Ilona-pert koncepciósnak tartják az utóbbi időkig nem tudtak választ adni arra, hogy kik, és hogyan tervezték a hamis vádakat, és hogy milyen szempontok alapján választották ki a vádlottakat. Legújabban dr. Szakolczai Attila már azt állítja, hogy Szentgáli István főhadnagy vizsgáló a Kollár-ügy összes vádlottjával alkut kötött, hogy „a valóságot hozzáigazítsa az ügy koncepciójához”.

„A vád szempontjából semleges vagy káros vallomások zöme nyomtalanul elszállt, a koncepció változása közben haszontalanná vagy károssá váló jegyzőkönyveket pedig az akták zárása előtt igyekeztek kigyomlálni a dossziékból” – írta. Ezek az állítások alaptalan feltételezések. Honnan tudhatnánk, hogy mit tartalmaztak az eltűnt dokumentumok és hogy mikor vesztek el? Egyébként sincs ebben kellő logika: a hatóságok olyan iratokat kreálhattak volna, amilyeneket akartak; ha eleve a vádlottak végzetére törtek volna, miért nem gyártottak egyértelmű iratokat?

Tény viszont, hogy az egyetlen túlélő, Molnár József tagadja, hogy Szentgáli akár csak próbálkozott volna ilyesmivel, tény továbbá az is, hogy erre a dokumentumokban a legcsekélyebb utalás sincs.

5. Végül

A lényeget tekintve teljesen egybehangzó források ellenére egyes történészek és jogászok nyomán az érdeklődő közvélemény mítoszokra fogékonyabb, gáncsnélküli hősöket követelő része kitart a koholt eljárás elve mellett. Ámde a heroizálhatatlan tetteket nem tudjuk meg nem történtté tenni. Fontos lenne, hogy szembe tudjunk nézni a múltunkkal.

Mindnyájunknak szükségünk van hősökre, akikre felnézhetünk. Ámde arra is szükségünk van, hogy megértéssel viseltessünk az emberi törékenységgel, gyarlósággal szemben. Azt kell megértenünk, hogy Tóth Ilonáék még akkor is hősök és áldozatok voltak, ha az elviselhetetlen feszültség hatására emberölést követtek el.

A szerző történész

2018. október 4.