Horváth Miklós: Nagy Imre védte a rendszert

Az alábbi írást egy évekkel ezelőtti interjú szövegéből rövidítettük és szerkesztettük. Az interjút B. Simon Krisztián készítette, és a Vs.hu oldalon jelent meg 2014. február 26-án. Ennek során a neves hadtörténész azt is elmondta, hogy írásaira, értékelésére nem érkezik érvelő vita, válasz. Ezúttal itt erre is lesz lehetőség, gondolataira Rainer M. János történész vitacikkben válaszol. (Lőrinc László)

Nagy Imre egyike a szocializmus időszakában életétől politikai indokkal, erőszakkal megfosztott sok száz áldozatnak. A rendszerváltás/változást követően a politikai elit elérkezettnek látta az időt arra, hogy értékelve a múltat alapigazságokat mondjon ki, részben törvénybe foglalva azokat. Ekkor alaposabb történelmi kutatások, megalapozott ismeretek nélkül a politika úgy döntött, hogy a magyar forradalom és szabadságharc méltatása mellett törvénybe foglalja Nagy Imre emlékét is. A döntéshozók többsége nem tudta, és a jelekből ítélve a közszereplők egy része ma sem tudja, hogy ki volt Nagy Imre, hogyan alakult az élete, és ami a legfontosabb, miniszterelnökként mit tett a forradalom, a Szovjetunió ellen folytatott védelmi háború, a szabadságharc időszakában.

Nagy Imre – általa is vállaltan - egyike volt azoknak kommunistáknak, akik az életüket tették fel arra, hogy a kapitalista társadalmi rendszert felszámolják. Élete végéig úgy gondolta, hogy e cél elérése érdekében – 1956-ban a szocialista rendszer megvédése érdekében – minden eszköz megengedhető, felhasználható. … Az 1956-os kudarc után Moszkvában és itthon el kellett dönteni, hogy kinek a nyakába varrják azt, hogy Magyarországon a szocializmus pár napra megszűnt. Úgy gondolták, nem helyes, ha a politikai elit egészét teszik felelőssé a hatalom elvesztéséért, ezért a kommunista mozgalomban máskor is alkalmazott módszert választva, főbűnössé kiáltották ki Nagy Imrét, és megkezdték a konstrukciós per előkészítését. Nagy Imre hiába állítja, amikor megkérdezi tőle Radó Zoltán, az 1958 februárjában kezdődő Nagy Imre-per később leváltott bírója, hogy bűnösnek érzi-e magát: „Nem érzem magam bűnösnek, bűnbak vagyok”.

A pártvezetés 1957 augusztusi döntéseit végrehajtva Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet megölték, Losonczy Géza 1957 decemberében tisztázatlan körülmények között, mesterséges táplálás közben a börtönben megfulladt. Történt ez annak ellenére, hogy október 25-től – ha az ekkor már Moszkvába emigráltakat nem számítom - Kádár János volt az első ember, a párt vezetője. Semmi olyat nem csináltam – mondta védekezve nem egyszer Nagy Imre -, amit ne a párt vezetésében döntöttek volna el. Így igazsága tudatában Nagy Imre élete végéig tiltakozik a vád ellen, hogy miniszterelnökként a rendszer bukásáért, a hatalom elvesztéséért felelőssé tehető. Ebből következik, hogy – a jó szándékot és tisztességes emberi érzések megnyilvánulását nem vitatva – kegyeletsértőnek tartom, hogy az utolsó szó jogán átörökített politikai végrendeletét – „remélem egyszer a magyar nép felment azok alól a súlyos vádak alól, amelynek következményeként nekem az életemet kell áldoznom” – figyelmen kívül hagyva, Nagy Imrét évente többször azzal büntetik, hogy emlékező beszédekbe foglalva ismertetik az élete végéig visszautasított hamis vádpontokat. Nagy Imre igazat mondott! Ő védte rendszert, elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki helyben, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében, amelyeknek október 29-ig kb. 220 ártatlan személy esett áldozatául.

A kommunizmus üldözöttjei közül a leggyakrabban Mindszenty Józsefről, Nagy Imréről és Kovács Béláról beszélnek. De nagyon kevesen emlékeznek azokra, akik a Nagy Imre-kormány – amennyiben az valós hatalmi tényezőként egyáltalán létezett – alárendeltségébe is tartozó erőszakszervezetek és a szovjet csapatok ellen folytatott harcukkal megdöntötték a rendszert. Természetesen szó sincs arról, hogy Nagy Imréről – a valós és létező, általam is elismert és becsült értékei szerint –, mint a rendszer áldozatáról ne emlékezzek, ne emlékezzünk meg.

Amikor Nagy Imre szerepéről van szó, a szakma korszakkal foglalkozó képviselői gyakran elbeszélnek egymás mellett. Egy 1996-os  konferencián az egyik előadásban elhangzott, hogy miután Nagy Imre október 23-án a parlament erkélyén, azt kiáltotta, hogy „elvtársak!”, az emberek pedig visszakiáltottak, hogy „nem vagyunk elvtársak”, akkor Nagy Imre fejében megfordult minden, teljesen átértékelődik a világról alkotott képe. Ez nem túl tudományos. Ha ez így történt, akkor miért hirdetett Nagy Imre statáriumot, miért értett egyet a szovjet csapatok bevetésével?

1990 táján még több szó esett Iván Kovács Lászlóról, Angyal Istvánról, Bárány Jánosról vagy Pongrátz Gergelyről, vagyis a felkelő csoportok tetteiről, a harcokról, az őket ért retorziókról, a meghurcolt és kivégzett szabadságharcosokról, a forradalomnak azokról neves és névtelen vezetőiről, hőseiről, akik október 31-re - ha pár napra is – de lebontották az egypártrendszerű diktatúrát, a szocialista rendszert. Ez később többnyire eltűnt a közbeszédből és a médiából, így aztán lemeztelenedett a történet egy céljaiban és történéseiben egyszerű forradalom és Nagy Imre képre.

Kutatásaim során szerzett – az addigi tudásomat sokszor lényeges területeken megkérdőjelező – ismereteket felhasználva, a kilencvenes évek elején a szembesítést önmagammal kezdtem. Állítom, nagyon nehéz volt megélni, hogy nem úgy voltak a dolgok, ahogy azt addig hittem.

2019. május 14.

Az eredeti interjú helye: https://vs.hu/kozelet/osszes/nagy-imre-es-a-megemlekezesek-protokollja-horvath-miklos-tortenesz-0226#!s3