Rainer M. János: Nagy Imre megértéséhez – védeni és megváltoztatni

A Tényleg?! kérésére Rainer M. János történész válaszol Horváth Miklós írására. A viszontválasz és hozzászólás lehetősége nyitott. 

Horváth Miklós kollégám írásának két vonulatára kívánok válaszolni. Az egyik a Nagy Imre személyével kapcsolatos emlékezetpolitika változásaival foglalkozik. Horváth Miklós, ha jól értem, azt kifogásolja, hogy Nagynak túlságosan nagy figyelmet szentel a nyilvánosság. Szerinte a rendszerváltás idején „a politikai elit elérkezettnek látta az időt arra, hogy értékelve a múltat alapigazságokat mondjon ki, részben törvénybe foglalva azokat”; hogy a döntéshozók nem tudják, ki volt Nagy. „1990 táján még több szó esett Iván Kovács Lászlóról, Angyal Istvánról, Bárány Jánosról vagy Pongrátz Gergelyről, vagyis a felkelő csoportok tetteiről”, de „ez később többnyire eltűnt a közbeszédből és a médiából, így aztán lemeztelenedett a történet egy céljaiban és történéseiben egyszerű forradalom- és Nagy Imre képre.” Érzésem szerint Horváth Miklós úgy gondolja, hogy a politikai döntéshozók emlékezetpolitikai döntéseiben döntő súllyal esik latba a történeti kutatás és annak eredményei. „Ekkor” – írja ugyanis, nyilván 1996-ra utalva – „alaposabb történelmi kutatások, megalapozott ismeretek nélkül a politika úgy döntött, hogy a magyar forradalom és szabadságharc méltatása mellett törvénybe foglalja Nagy Imre emlékét is.”

Magam sem rokonszenvezek a személyekről szóló emléktörvények magyar hagyományával. A „politika”, pontosabban a politikai s benne az emlékezetpolitikai elit azonban alapvetően nem a történészi diskurzusok alapján hoz döntéseket. Az emlékezetpolitika különféle politikai legitimációk eszköze. Arra szolgál, hogy a politikai célok a történeti elbeszélések segítségével morálisan is „igaznak” látsszanak. Lehetséges válaszokat kínálhat a későmodern társadalmak és nemzetek kollektív identitással kapcsolatos bizonytalanságaira. Az emlékezetpolitika formáját tekintve ugyan diskurzus, amely történeti elbeszélések segítségével kel életre, e beszélgetések célja azonban nem valamiféle történeti igazság kiderítése, vagy kiegyensúlyozott történelmi képalkotás. Hanem az, hogy meghatározzák az egyének és csoportok szerepét és helyét a politikai előadásban. Egy hivatalossá tett civil vallásféléről van szó, amelyben igyekeznek meggyőzni az embereket arról, hogy legszélesebb politikai és legmélyebb spirituális lojalitásaik összeegyeztethetők. A főszereplők nem a történészek, bár tagadhatatlan résztvevői a szcénának.

Úgy érzem, hogy már jó régen, de legkésőbb a 2016-os évforduló óta alaptalanná vált Horváth kolléga ama állítása, mely szerint az állami emlékezetpolitika keveset foglalkozna az 1956-os fegyveres felkelőkkel, és túl sokat Nagy Imrével. Amennyire követni tudtam, a 2016-os évforduló kérdéseiben a felelős emlékezetpolitikai intézmény szakértőjeként neki is módja volt befolyásolni a történteket. Nagy Imre emlékezete háttérbe is szorult, bár nem tűnt el. Az említett „politika” nyilván ennyit tartott helyesnek. Eltávolította például helyéről a miniszterelnök budapest-belvárosi szobrát – de emlékezetének teljes törlését, vagy éppen látványos megtagadását nem érezte célszerűnek.

Horváth Miklós érvelésének másik szála az élettörténeti elbeszélés, Nagy Imre életútjának ama jelentése, amelynek alapján a rá való emlékezést túlzott mértékűnek és elhibázottnak tartja. Szerinte az emlékező beszédek azzal büntetik Nagyot, hogy elismétlik a fejére olvasott vádakat, azt állítván, hogy meg akarta dönteni a szovjet típusú rendszert, amit pedig 1956-ban ő csak meg akart menteni.

Magam is sok emlékező beszédet hallottam, de olyat azért, amely szerint Nagy meg akarta dönteni (netán meg is döntötte) a felettébb pontatlanul kommunizmusnak nevezett rendszert, azért ritkán. Az emlékező beszédeket nem kell túlságosan komolyan venni, mint fentebb utaltam rá, mert azok általában nem történelemről szólnak. Komolyan vehető történész, értelmiségi sohasem állított ilyet Nagyról még Magyarországon sem.

Horváth Miklós azonban – és ez már történeti kérdéseket (is) érint – valamiféle normatív alapállásból mintha felróná Nagynak, hogy nem döntötte meg. Úgy véli, hogy a fegyveres felkelők megdöntötték, de mindenesetre akarták. Magam nem lennék ennyire biztos abban, hogy a belső karhatalom meg a szovjet csapatok ellen harcba szálló felkelők egészen pontosan tudták, mit is akarnak. Akadhattak közöttük szocialisták, demokraták, konzervatívok és szabadelvűek, szélsőjobboldali nacionalisták, de még kommunisták is – akiknek Nagy is „revizionista” volt – szóval mindenfélék (lásd erről Eörsi László tucatnyi könyvét). Azt viszont, hogy a miniszterelnök „védte rendszert, elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki helyben, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében, amelyeknek október 29-ig kb. 220 ártatlan személy esett áldozatául”, leegyszerűsítésnek tartom. Nagy Imre – nem néhány drámai nap, hanem addigi életútja szerint – egyszerre akarta megvédeni azt a rendszert, amelyet perspektívájában valóban kívánatosnak tartott, és megváltoztatni, megreformálni azt. Például nemzeti függetlenségi keretbe ágyazni szovjet csatlósviszony helyett. Miniszterelnökként október 24-én számos döntés született aktív részvétele nélkül, amelyek ellen akkor nem, vagy nem elég határozottan lépett fel. Ilyen volt a szovjet hadsereg segítségül hívása, amely nem tőle eredt; a statárium, amelynek alkalmazását az utcai harcosokkal szemben megtiltotta (a tárgyaláson, ahol ez éppenséggel hátrányos volt számára, ezt kifejezetten leszögezte); ilyen a sortüzek, általában a fegyveres erőszak, amelyet megszüntetni igyekezett, mint például a Corvin közi felkelők elleni támadást (más kérdés, hogy az nem ezért hiúsult meg). Nagyról amiatt, amit ekkor tett és nem tett, mindenkinek meglehet a véleménye. El lehet gondolkozni erkölcsi vagy politikai felelősségén, s ez persze erkölcsi ítéletekhez is vezet. Történészi szempontból a legfontosabb azonban, hogy adatokat, magyarázatokat szolgáltassunk egy-egy helyzet, szereplő, folyamat megértéséhez, hogy azután ítéleteket ki-ki maga alkothasson, ha akar. Nagy Imre: az ember és a kommunista pártfunkcionárius, a fontolt reformer és a forradalomban habozó, időt vesztegető, néha bizonytalan politikus, a bűnbak és a döntéseihez hűen a halálba menő fogoly van olyan érdekes és fontos szereplője a 20. századi magyar történelemnek, hogy ezt a fajta megértést megadjuk neki és korának. Magam ezt próbáltam tenni, és nem érdekel, hogy ma az uralkodó, irányított közbeszéd vezérmotívuma Magyarország 1945-1989 közötti történetéről a differenciálatlan, leegyszerűsítő és legtöbbször tökéletesen történetietlen antikommunizmus. Annál inkább javasolom ezt a kutatási programot mindenkinek.

2019. május 14.