Az oroszokat „haza kellett küldeni”

Állítás: 1990 környékén a szovjet politikai vezetés nem akarta kivonni csapatait Magyarországról. Ezt Orbán Viktor követelte először nyilvánosan 1989. június 16-án

Válasz: A szovjet (később orosz) és a magyar fél között már 1989-ben megindultak a csapatkivonásra vonatkozó tárgyalások. Az ellenzék számos alkalommal követelte nyilvánosan 1989. június 16-a előtt is. 

Kifejtés:

Magyarország 1944. március 19. és 1991. június 19. között megszállt ország volt, előbb a német, majd 1944 augusztusától a szovjet csapatok szállták meg az ország területét. A békeszerződést követően előbb az ausztriai szovjet zónával való kapcsolattartás miatt, majd 1955-től az osztrák államszerződés értelmében állomásozhattak itt szovjet csapatok. Az 1956-os forradalom leverése után Hruscsov felvetette ugyan kivonásukat, de Kádár János biztosabbnak érezte, ha a szovjet csapatok nálunk maradnak, míg Rákosi Mátyás a Szovjetunióban. Ezzel szemben Romániából 1958-ban kivonult a Vörös Hadsereg. Az országos nyilvánosságban ritkán kerültek említésre a szovjet csapatok; nemcsak tabusítás vagy a nemzeti érzékenység miatt, hanem biztonságpolitikai okokból is.

A szovjet katonák távozása 1989-ben került először hivatalosan napirendre, ám ekkor még csak részleges csapatkivonásról volt szó. Mindez összefüggött azzal, hogy a szovjet gazdasági-társadalmi válság kezelésével bajlódó Mihail Gorbacsov szovjet vezető fenntarthatatlannak ítélte a szovjet katonai jelenlét adott szintjét a világban. Vagyis nem magyar, hanem globális vonatkozású lépéssorozatról volt szó. Szándékai – ha korábbi kijelentéseiből nem is – az 1988. decemberi, ENSZ közgyűlés előtt tartott beszédéből világossá váltak. A részleges csapatkivonásról Németh Miklós, majd Grósz Károly már 1989 márciusában tárgyaltak Gorbacsovval és a konkrét terv, 10 ezer katona és 450 harckocsi kivonása, április végén a sajtóban is megjelent. Sőt, 1989 nyarán immár a további csapatkivonások kérdése került napirendre, míg a teljes csapatkivonás lehetősége egy 1989 őszi titkos szovjet kül- és biztonságpolitikai szakértői anyagban bukkant fel először. Ekkor már eldöntött tény volt, hogy Magyarországon többpárti szabad választásokat tartanak, és nem sokkal később – 1989 novembere és 1990 januárja között – egymás után dőltek le a kelet-európai dominó elemei. Az új helyzetben hamarosan a tárgyalások is megkezdődtek a szovjet és a magyar fél között. Mire elérkeztek a választások (ennek első fordulóját 1990. március 30-án tartották), Horn Gyula, a Németh-kormány külügyminisztere és Edvard Sevarnadze (március 10-én) már aláírta a szovjet csapatok kivonásáról az államközi megállapodást.

A szovjet csapatok kivonását ugyanakkor már többen követelték azt megelőzően is. A történelmi emlékezet leginkább Orbán Viktornak az 1989. június 16-i, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédét őrizte meg. Nem véletlenül, hiszen azt a Magyar Televízió is közvetítette, Magyarországon ez vált a rendszerváltás „médiaeseményévé”. Pedig előtte néhány perccel követelte ugyanezt Rácz Sándor is. Sőt az ellenzéki szervezetek három hónappal korábbi, 1989. március 15-i megemlékezése előtt egy közös, 12 pontos követelést is megfogalmaztak, amelyet a Magyar Televízió székháza előtt Cserhalmi György színművész olvasott fel. A 9. pont így hangzott: „Semleges, független Magyarországot. Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről. Töröljék a magyar ünnepek sorából november 7-ét.” Ám ha még régebbre ásunk, 1988 májusában az SZDSZ (Szabad Demokraták Szövetsége) elődjének, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának Van kiút című programja is a gazdasági-politikai átalakulás részeként szólt a szovjet csapatok kivonásáról. Ám ami akkor még csak szamizdatban jelenhetett meg, az 1989. március 15-i követelések között már a sajtóban is olvasható volt, és nagy tömeg előtt is elhangzott.

Az egy évvel későbbi, 1990. márciusi megállapodás a lapok címoldalán szerepelt, ahogy az is, hogy annak végrehajtása azonnal, március 12-én megkezdődött. Az első katonavonat Hajmáskér vasútállomásáról indult a Szovjetunióba; a szerelvény 1990. március 14-én lépte át a magyar határt. A leszerelendő és elszállítandó arzenálban atomfegyverek is voltak: a Szovjetunió öt település – Kiskunlacháza, Kunmadaras, Császár, Nagyvázsony, Tab – közelében tárolt állandó jelleggel nukleáris atomtölteteket, amelyeket mobil indítóállványokról (Scud) lőhettek volna ki.

A tizenöt hónapos csapatkivonás botrányok nélkül, de vitákkal terhesen zajlott: a kivonulás pénzügyi feltételeiről nem sikerült 1991 nyaráig sem megegyezni. Az utolsó orosz katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én, délután 3 órakor, Csap községnél, a Tisza-hídon hagyta el – autón – Magyarországot. Erről, valamint katonai búcsúcsókjáról a Népszabadság, ahogy más lapok is, fényképes riportban számolt be. Az ország nemzetközi szuverenitásának visszaszerzése alkalmából több város rendezett ünnepséget. A főváros nagyszabású kulturális, legfőképpen zenei rendezvénnyel készült. A később minden évben megrendezett Budapesti Búcsú ekkor nem egy koncertre szorítkozott: 1991. június 28–30-án a város több pontján zajlott. Többek közt, a Margitszigeti Úttörőstadionban, ahol a Pa-dö-dö együttes a Bye-Bye Szása című előző évi slágerét is előadta; a Tabánban, ahol a jazz-rock jamboree sztárvendége Frank Zappa volt; a későbbi állandó helyszínen, a Felvonulás téren, ahol „rock and roll party” zajlott a klasszikus – 1977-es felállásban játszó – Hungária együttessel és egy Moszkviccsal, amelynek kipufogójára azt írták angolul: „a kommunizmus utolsó lehelete”.

Takács Róbert

2019. május 14.