A régi rend erői megakadályozták a bűnösök megbüntetését

Állítás: A kommunizmus bűnösei nem bűnhődtek meg, mert a régi rendszer erőivel lepaktált SZDSZ ezt megakadályozta.

Válasz: A számonkérést eredetileg egyik rendszerváltó párt sem szorgalmazta, később mégis több visszamenőleges hatályú igazságtételi törvényjavaslat is született. Ezek azonban az Alkotmánybíróság szerint a jogállamiság elvével ütköztek. Az SZDSZ is ellenezte ezeket a törvényeket, de nem tudta megakadályozni a törvények megszavazását. (A legismertebb igazságtételi törvény szavazásakor különben tartózkodott, ellentétben a Fidesszel és MSZP-vel, melyek ellene voksoltak.)

Kifejtés:

Az elmaradt igazságtétel kérdése egy nehezen feloldható erkölcsi, jogi és politikai dilemma, amelynek esetében a jogi lehetőségek és a társadalmi igazságérzet, vagy legalábbis sokak igazságérzete nem bizonyult összeegyeztethetőnek. Az igazságtétel követelése mellett ugyanis megjelent az az igény is a társadalom egy részében, hogy az előző rendszer működtetői, haszonélvezői az új rendszerben bíróság előtt is feleljenek tetteikért. Igaz, ez csak 1991-től kapott hangsúlyt. 1989-1990-ben, a tárgyalásos átmenet közepette a felelősségre vonást még kevesen követelték: csak a Krassó György vezette Magyar Október Párt vetette fel – a párt, amely végül a választási szabályt sem fogadta el, és így nem is juthatott a parlamentbe 1990-ben. A Történelmi Igazságtétel Bizottság is inkább csak erkölcsi felelősségre vonást képzelt el, és azt, hogy a kompromittált szereplők ne vállalhassanak közéleti szerepet. 1989-ben még az MDF is elvetette a „bosszúállást”, ami szerepet játszhatott abban, hogy a többség valóban bennük lássa a „nyugodt erőt”, vagyis abban, hogy kormányra kerültek az első választás után. A „kialkudott rendszerváltásnak” pedig szereplője volt az utódpárt MSZP is, így az is magától értetődőnek tűnt, hogy az állampárt másod- és harmadvonalába tartozók 1990-ben tovább politizáljanak. Igaz, az idős kádári gárda (például Aczél György, Biszku Béla) és az 1989-es keményvonalasok – például Grósz Károly, Berecz János, Fejti György – ezt nem is erőltették.

Az igazságtétel követelése 1991 nyarán mégis kormánypárti oldalról merült fel, azonban az ún. Justitia-tervet Antall József miniszterelnök sem karolta fel: a „tetszettek volna forradalmat csinálni” kijelentése is arra utalt, hogy a javaslat hangos támogatói 1990 előtt még más húrokat pengettek. Az 1991-es kezdeményezők egy olyan történelemszemléletet tettek magukévá, amely világosan szembeállította egymással a bűnösöket és ártatlanokat, a néhány száz elkövetőt és a tiszta, áldozatként elnyomott nemzetet. A múltfeldolgozás – és ezáltal a demokráciaépítés – egy másik megközelítése inkább azt emelte volna ki, hogy a század diktatúráival valamilyen szinten a többség is együtt élt, kisebb-nagyobb „kollaboráció”, a hatalommal való megalkuvás terheli.

A Zétényi Zsolt és Takács Péter MDF-es politikusok által egyéni képviselői indítványként beterjesztett törvényjavaslat az 1944. december 21. és 1990. május 2. közötti bűncselekményeknek egy szűk körét – gyilkosság, hazaárulás – vette célba. Ezek kapcsán érvelt úgy, hogy 1990 előtt nem évülhettek el, mivel e cselekedeteket nem is üldözték. Az országgyűlés a Fidesz és az MSZP ellenszavazataival és az SZDSZ tartózkodása mellett elfogadta a „Zétényi-Takács törvényt”. Göncz Árpád köztársasági elnök azonban jogkörével élve az Alkotmánybíróság elé utalta a jogszabályt, a Sólyom László vezette testület pedig alkotmányellenesnek találta a „nyugvó elévülés” kimondását, és azt is levezette, hogy a hazaárulás bűntette 1944 és 1990 közötti korszakra eleve nem volt jogilag meghatározható 1991-ből.

A két álláspont 1991. november 26-án az egész ország nyilvánossága előtt is megmérkőzött. Kónya Imre (MDF) és Pető Iván (SZDSZ) vitájában utóbbi is amellett érvelt, hogy az elévülés ideje nem felfüggeszthető, sőt úgy ítélte meg, hogy hiába hoznak ilyen törvényt, a vádlottak sikeresen tudnak majd védekezni a bíróság előtt. A helyszíni közönség azt sem díjazta, hogy Pető felemlítette, hogy 1990 előtt csak egy nagyon szűk – tegyük hozzá: leginkább az SZDSZ-hez kötődő – csoport volt aktív ellenálló, a társadalom többsége megkötötte kisebb vagy nagyobb alkuit a hatalommal.

Ezt követően több kísérlet is történt hasonló tartalmú törvény elfogadtatására, Zétényi Zsolt második törvényjavaslatát is az Alkotmánybíróság kaszálta el, de ekkor már utalt arra, hogy a nemzetközi jog szerint lehetséges bizonyos felelősségre vonás. 1993-ban végül megszületett egy törvény, amely az 1956-os forradalom és leverése során elkövetett bűncselekményeket bűntette volna. E törvény alapján több per is indult, a legnagyobb nyilvánosságot az ún. sortűzperek kapták. A nyolc 2003 előtti per vádlottai az 1956. novemberi-decemberi sortüzek elkövetői voltak, de a legsúlyosabb ítélet is csak 5 év felfüggesztett börtönbüntetés lett. Ugyanis a fő felelősök, a tűzparancsokat elrendelő, vagy a megtorlást levezénylő politikai vezetők bíróság elé állítására a Biszku Béla elleni 2012-es vádemelés előtt nem történt kísérlet. A Biszku-perben, amelyet már a 2011-ben elfogadott új alaptörvény felhatalmazása alapján elfogadott („lex Biszkuként is emlegetett) törvény alapján indítottak el, az első fokú ítéletet meg kellett semmisíteni és új eljárást indítani, végül a vádlott halála miatt nem született jogerős ítélet.

Takács Róbert

2019. május 14.