Csak a „demokratikus ellenzék” szállt szembe a rendszerrel

Állítás: Egyedül az ún. „demokratikus ellenzék” szállt szembe a Kádár-rendszerrel az 1980-as években.

Válasz: Bár leglátványosabban a demokratikus ellenzék lépett fel a Kádár-rendszerrel szemben, de volt más ellenzéke is, továbbá az ellenállás más formái is előfordultak.

Kifejtés:

Kétségkívül az önmagát demokratikus ellenzéknek nevező csoport volt az, amely a leglátványosabban, legmerészebben és a legjobban dokumentált módon állt szemben a Kádár-rendszerrel. Jelentős részben ebből a csoportból alakult meg 1988 novemberében a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) nevű szociálliberális párt, mely múltja miatt is komoly támogatást élvezett a sajtóban és nemzetközi téren. Ráadásul 1989-1990 táján nekik volt a leginkább egységes és részletes – és a nyugati kormányok számára is érhető, a nyugati mintát követő – forgatókönyvük az átmenetre. Elképzeléseiket programokban is közzétették, így 1987-ben a Társadalmi Szerződés, 1988-ban a Van kiút címmel. 1989 körül már több mint egy évtizedes múlttal rendelkeztek, mégis viszonylag kevéssé voltak ismertek. Szamizdat, azaz illegálisan, titokban, egyszerű sokszorosító technikával készült kiadványokat jelentettek meg, amelyekben a rendszer visszásságaira, elhallgatott eseményekre hívták fel a figyelmet, alternatív politikai elképzeléseket vázoltak. Ezen felül tabusított témákról lakásokon tartottak előadásokat, ezeket nevezték repülőegyetemeknek. E körhöz kapcsolható az 1979-es alapítású – szintén illegális – civil szervezet, a Solt Ottília szervezte Szegényeket Támogató Alap (SZETA), amely létével, tevékenységével is arra hívta fel a figyelmet, hogy a szocialista rendszer nem oldotta meg a szegénység problémáját.

Füzeteik néhány száz, jó esetben néhány ezer példányban jelentek meg, a legnagyobb példányszámú ezek közül a Kis János, Haraszti Miklós, Kőszeg Ferenc és társaik által szerkesztett Beszélő volt. (Számait digitalizálták, itt elérhetők.) Személyes kapcsolati hálókat felhasználva, saját otthonaikban terjesztették ezeket – leghíresebb helyszín az 1949-ben kivégzett Rajk László fiának lakása, a „Rajk-butik” volt. Hasonló csoportok a szovjet blokk más országaiban is létrejöttek, sőt nagyobb nemzetközi nyilvánosságot is kaptak, mint például a csehszlovák Charta ’77 mozgalom, amely időben is megelőzte a magyar demokratikus ellenzék szerveződését. Hatásuk, társadalmi ismertségük pedig végképp nem volt összemérhető a lengyel Szolidaritás mozgalommal, amely 1981-ben már tízmilliós tagsággal rendelkezett, valódi ellentársadalmat, sztrájkokat szervezve képes volt megbénítani a hatalmat, amely az ellenállást csak a hadiállapot bevezetésével tudta letörni. E csoportokat a Helsinki záróokmány (1975) harmadik kosarára, az emberi jogok védelmére hivatkozva a nyugati kormányok is felkarolták. (A kelet-európai kulturális ellenállásról újabban digitális adatbázis készült.)

A demokratikus ellenzék tagjai kockázatot vállaltak és érték őket retorziók, az állambiztonság természetesen nyomon követte lépéseiket, időnként bevitték tagjaikat a rendőrségre, foglaltak le illegális kiadványokat, többeket, köztük Haraszti Miklóst – akit az 1970-es években Darabbér című könyve miatt bíróság elé is állítottak – rendőri felügyelet alá helyezték, Demszky Gábor szociológust, a szamizdatok sokszorosításának fő szervezőjét 1983 szeptemberében rendőrök verték meg az utcán, majd hatóság elleni erőszak címén szintén bíróság elé állították. 1985-ben, mikor elsőként alkalmazták az új választási törvényt, amely engedélyezte, hogy jelölőgyűléseken a polgárok saját jelölteket is állítsanak, a belügy megszervezte, hogy az ellenzéki aktivistákat távol tartsák ezektől. Az ellenzék esetleges tömeges bebörtönzése vagy kirívóan erőszakos háborgatása viszont nyilvánvalóan rontotta volna a rezsim nemzetközi megítélését. Az 1980-as évekre kialakuló „kettős függésben” – az eladósodottság és a hitelkényszer miatt – már a hitelező nyugati államok ezirányú elvárásait is figyelembe kellett venni. Ráadásul a kádári vezetés úgy látta, alapvetően reálisan, hogy egy szűk értelmiségi csoportról van szó, amelynek nincsenek széles társadalmi kapcsolatai – mint a lengyel Szolidaritásnak a munkássággal.

Az 1980-as évek közepére azután kiformálódott a kádári ellenzék másik meghatározó csoportja, az ún. népi ellenzék, amelynek magját szintén értelmiségiek, főképp irodalmárok határozták meg. Legtekintélyesebb személyisége 1983-as haláláig Illyés Gyula volt, majd Csoóri Sándor, Csurka István. E kör nem vonult „ellenzékbe”, sőt ellenszenvvel nyilatkoztak a magukat – például március 15-e alkalmával – szerintük kényszeresen gumibotoztatókról. Nem alapítottak szamizdat kiadványokat, végig az első nyilvánosság lapjaiban, folyóirataiban publikáltak, könyveiket az állami könyvkiadás megjelentette, színdarabjaikat játszották. Ugyanakkor azt a törekvésüket, hogy egy saját irányzatuknak hangot adó fórumot indíthassanak, a hatalom másfél évtizeden keresztül blokkolta, és egyes megnyilatkozásuk miatt – mint Csoórit 1983-ban egy külföldön megjelent kötethez írt előszava miatt, vagy Csurkát 1986-ban  –  „szilenciumra” is ítélték, vagyis újabb írásaik egy ideig nem jelenhettek meg, míg Nagy Gáspárnak egy 1956-ra, Nagy Imrére emlékező verse miatt az Írószövetségben viselt tisztségéről kellett lemondania, az Új Forrás folyóirat adott számát pedig bezúzták. A népi ellenzék más témákat emelt ki és szembesítette velük a hatalmat: erkölcsi kérdéseket („harácsolás”, „kispolgáriság”), a népességfogyás veszélyeit, a határon túli magyar kisebbségek helyzetét.

1985-ben a monori találkozón – ahol még a demokratikus ellenzék és a kádári technokrata értelmiség tagjai is jelen voltak – jelentek meg az ellenzéki térben, majd 1987-ben Lakiteleken formálisan is létrehozták mozgalmukat, a Magyar Demokrata Fórumot, amely még ekkor is a legalitás határán egyensúlyozott: Pozsgay Imrével, az MSZMP népi szárnyának vezetőjével jó viszonyt ápoltak, aki a pártonkívüliek tömegszervezetének, a Hazafias Népfrontnak a védőszárnyát tudta felkínálni.

Szintén a törvényes kereteken belül – szakkollégiumi programok során – formálódott Fidesz az 1980-as évek közepén: 1985-ben a szakkollégiumok Szarvason országos találkozót is tartottak.

Létezett ezen felül a rendszerrel szembeni ellenállás számos más, apró köre. Igaz, ezeket nehéz volna ellenzéknek nevezni, hiszen átfogó politikai programmal nem álltak elő. Ezek egy része vallási alapon szerveződött: ilyen volt a Bulányi György vezette Bokor-bázisközösség, amelynek több tagját bebörtönözték, mert megtagadták a kötelező katonai szolgálatot, vagy a SZETA-ban és a Beszélőnél is szerepet vállaló metodista lelkész, Iványi Gábor közössége. Az állambiztonság szintén ellenségként kezelte az aktívabb közösségépítő tevékenységet folytató papokat, lelkészeket, a korábbi politikai formációk – kereszténydemokraták, kisgazdák – tagjaiból álló asztaltársaságokat, például megfigyelés alatt tartották Antall Józsefet és körét is.

A rendszerváltás előtti években rajzolódott ki a Pénzügykutató Intézetben és máshol a reformközgazdászok csoportja (Bokros Lajos, Bauer Tamás, Matolcsy György, Tardos Márton), akik a rendszer radikális gazdasági reformját, sőt a piacgazdaság bevezetését szorgalmazták. 

Takács Róbert

2019. május 14.