“Fekete” város?

Miért lesz fekete egy város? Hogyan jött létre a „fekete” város mítosza, ami cseppet sem hízelgő a várossal, a város lakóival, polgáraival szemben? Mi vezethet egy írót arra, hogy ennyire negatív képet fessen a kora újkor egyik legjelentősebb észak-magyarországi városáról?

            Az említett város Lőcse, a Szepesség „fővárosa”, ahol mindig fúj a szél és a földek homokosak, de sehol nem főztek olyan remek sört a királyságban, mint ebben a városban. — legalábbis Hain Gáspár lőcsei bíró szerint ez a város egyik nevezetessége. A várost a magyar irodalom két nagy óriása, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán tette hallhatatlanná. Jókai a Lőcsei fehér asszony, míg Mikszáth a Fekete város című regényében szerepelteti a várost és polgárai. Az 1970-es években Mikszáth regénye alapján készült televíziós sorozat, – talán még néhányan emlékeznek rá – szintén hozzájárult Lőcse ismertségéhez. Mikszáth történelmi regénye a szlovák irodalom olvasói előtt is népszerű, többször is kiadták Ján Hrušovský  fordításában 1962-ben, 1979-ben és legutóbb 2018-ban is.

A történet egy rosszul végződött vadászattal indul. Görgey Pál alispán vizslájával a  Lőcsével szomszédos földjén vadászik, éppen akkor, amikor a lőcsei bíró és néhány szenátor is éppen akkor és ugyanott vadásznak, csak éppen a birtokhatár túloldalán. A lőcsei bíró lelövi az alispán kutyáját, amikor az egy nyulat hajtva áttéved a lőcsei földekre. Az alispán első indulatában rálő a bíróra, aki megsebesül. A történet ezen a ponton bizarr és tragikus fordulatot vesz. A lőcsei szenátorok ahelyett, hogy a sebesült bírót próbálták volna megmenteni, ellátni, egy középkori oklevélre hivatkozva, ami lőcsei a bíró vérének birtokszerző hatást tulajdonított, a sebesült bírót a Görgey birtokon körbevonszolták, és addig nyomkodták a sebet amíg abból egy csepp vér is kisajtolható volt. Csak a megszerezhető legnagyobb földdarab megszerzése lebegett a szemük előtt. Mikszáth polgárai kapzsik, haszonlesők a városi tanács szenátorai szinte zsarnoki módon uralkodnak a település és lakosai felett. Ennek a zsarnokságnak a szimbóluma a „fekete város”, pontosabban a városi tanács által elrendelt közös gyász, a kötelező fekete ruházat viselése egészen addig, amíg Lőcse bírájának a gyilkosa el nem nyeri a büntetését.

De ki a gyilkos? Görgey alispán, aki meglőtte a bírót, vagy a szenátorok mindannyian, akik kivéreztették? Lőcse Mikszáth által megformált szenátorai tudatosan értelmezték félre a középkori oklevél szimbolikus stílusát: a hazáért, a királyért hozott véráldozat birtokadománnyal jár. Mikszáth regényében már ez a szimbolikusan megfogalmazott hazaszeretet nem értelmezhető, csak az önös érdek vezérli a szenátorokat. A városi tanács szenátorai, hogy közös felelősségüket, a lőcsei bíró halálában való szerepüket leplezzék a város polgárait is cinkossá teszik a közös bűnben. Az elrendelt közös gyász a Lőcse minden lakóját Görgey Pál alispán ellen hangolja, így nem foglalkoznak a szenátorok bűnrészességével, akik közvetlenül okozói a bírájuk halálának.

Mi minden keveredik Mikszáth regényében? A település önigazgatási rendszere a regényben a közös bűn eszköze lett. Mi a történeti valóság Mikszáth regényével szemben?

Lőcse a 16. századra virágzó kereskedő várossá fejlődött. Polgárai tehetősek és öntudatosak voltak. A Magyar Királyság városainak önigazgatási rendszerét éppen Lőcse városi krónikáján keresztül lehet a legjobban megismerni. A királyi szabad városok (korábban szabad királyi városok) intézménye közismert. Röviden összefoglalva ennek lényege a kereskedés és iparűzés szabad gyakorlása, üzlet, műhely alapításának a joga, piacon való kereskedés, ingatlanvásárlás joga az adott településen. A teljes jogú városi polgár betölthet városi hivatalt, választhat és választható, beleszólhat az adózási és gazdasági ügyekbe. Élvezi Lőcse jogi oltalmát, kizárólag a város bíráskodhat felette, vitás ügyeit a városi bíróság intézi. Ennek fejében adót fizet, részt vesz a település védelmében és betartja a város rendelkezéseit. A város küldöttei révén részt vesz az országgyűléseken, a királyság számára a város egy összegben fizeti be az adóját. A feudalizmus társadalmi keretei között a városi önigazgatás kivételes lehetőséget biztosított a városok polgárságának, hogy életükről maguk dönthessenek, szabadon választhassák meg hivatásukat. Az a  polgári értékrend, ami a királyi szabad városokban megszületett biztosította a társadalom, a gazdaság fejlődésének a lehetőségét. Mindezt a polgárosodás fogalmával szokás leírni, ami nem azt jelenti, hogy a városok lakossága és mérete növekszik, hanem azt fejezi ki, hogy a polgárság értékrendje eléri az arisztokráciát, a vidéki nemességet és végül a falvak lakóit, a mezőgazdaságban dolgozókat.

Lőcse lakói már a 16. század elején erős közösségi identitással rendelkeztek, amit a lőcsei krónika így mutat be:

„Lőcse a felső-magyarországi hat szabad királyi város közül az egyik, mégpedig a Szepesség fővárosa, … a város nagy és szép, a legnagyobb a szabad királyi városok közül. Lakosai mind németek, s az ágostai hitvallást követik… . Lőcsének jó az iskolája, emberei pedig barátságosak és nyíltszívűek, különösen földműveléssel és sörfőzéssel keresik a kenyerüket.”^[1]

Hain Gáspár lőcsei bíró, akinek a lőcsei városi krónikákból összeállított, valamint az általa is tovább írt lőcsei krónikában teljesen más képet fest a lőcsei polgárokról, mint ahogy Mikszáth Kálmán regényében megjelennek. Az iskolájukra büszke, barátságos lőcsei polgárok — akik mellesleg, ahogy később megtudjuk a sörükre is nagyon büszkék — nem a regénybeli önző és kapzsi szenátorokkal azonosak.

            A lőcsei bíró kezében jelentős hatalom volt, de nem volt független a városi testülettől. Minden év végén el kellett számolni a város költségvetésével. Az elszámoltatást követte az új, vagy a régi bíró ismételt megválasztása. Azonban a bírói hivatal rengeteg felelősséggel és munkával járt, ráadásul a megválasztott polgár amíg hivatalban volt nem folytathatta polgári hivatását, vállalkozását. Nem csoda, hogy előfordult, hogy a leköszönő bíró nem kívánta folytatni a bírói hivatalban való munkáját: 1533-ban Gaspar Müller már két éve volt Lőcse bírája. Ebben az időszakban ahogy a krónika fogalmaz

„… el lehet képzelni – felette sok bosszúságot és zaklatást kellett elviselnie, s a tanácsnak és a képviselő testületnek legbuzgóbb könyörgése és siránkozása dacára is alig volt rávehető arra, hogy tovább maradjon hivatalában. …”^[2]

A városi tanácsnokok a sekrestyébe zárták Müller urat, és amikor már-már szinte elájult, fellocsolták az oltár elé cipelték és ismételten bíróvá választották. A krónikás azt is feljegyezte, hogy 50 év óta nem könyörgött ennyit a tanács, hogy a város bíráját megválasszák! Egészen más ez a helyzet, mint a regényben! Nem sebesült bírót véreztetett el a tanács, hanem a régi bíró hivatalban maradását erőszakolták ki.

A városi önigazgatás feladata a település működésének a fenntartása, a természeti katasztrófák megelőzése, a hétköznapok rendjének a biztosítása, a lehetséges konfliktusok megelőzése valóban mind-mind olyan feladat, ami a bíró vállát nyomta. Mindezt a korszak értékrendjének megfelelő törvényekkel, és talán az írott törvényeknél is erősebb, a közösség által elvárt erkölcsi normák következetes betartatásával érték el. Első helyen a polgárság élet- és vagyonbiztonsága állt. Lőcsét, ahogy a történelem során sok európai várost is, a tűzvész fenyegette a leginkább. 1550. június 7-én Lőcsét hatalmas tűzvész pusztította el. A nürnbergi Johannes Hagner (Hagner János) puskaport gyártott és a csűrt, ahol tárolta a krónika szerint „szándékosan gyújtotta fel”. 118 ház kivételével az egész város leégett. A város kapui, a városháza, minden dokumentummal, kiváltságos levelekkel okmányokkal, pénzzel együtt hamuvá lett. Leégett a templom a „négy csengő hangú haranggal”. A bolthajtások leszakadtak, a falak leomlottak írja a krónikás.

„A legkeservesebb azonban az volt, hogy annyi finom ember, férfiak, asszonyok, hajadonok és gyermekek, akik a pincékbe húzódtak, mintegy hatvanan megfulladtak.”^[3]

A puskaport gyártó polgár Krakkóba menekült, de a bíróság ott is utolérte. Két hónappal a tűzvész után Hagner Jánost máglyahalálra ítélték és kivégezték. Lőcse újjáépítése országos közügy lett. I. Ferdinánd új kiváltságlevelet adott a városnak valamint 600 forintot küldött a városházának és a templomnak a helyreállítására, valamint Lőcse megkapta Bártfa, Eperjes és Kisszeben éves adóját is. Az újjáépítés költségei azonban még ennél is többet tettek ki; a város beolvasztatta a nagy monstranciát, valamint még sok ezüstöt hozzátéve újabb 600 forintot tudtak biztosítani a város számára, de el kellett adniuk Lőcse kassai házát, ami újabb 450 forintot jelentett. Az új városháza csak 1552-re készült el, 1553-ban felépült az új iskola és a vásárcsarnok. A templom építése még tovább húzódott, befedésére a király 1554-ben 10 mázsa vörösrezet adományozott. Hosszú évek alatt sikerült a várost újjáépíteni a tűzvész pusztítása után, nem véletlen, hogy a legkegyetlenebb és legszigorúbb büntetést szabták ki a gyújtogatókra.

            Hasonló elrettentő és kegyetlen büntetés várt a gyilkosokra, különösen a csecsemőgyilkos anyákra. Aki terhességét eltitkolta és titokban szülte meg gyermekét, majd magára hagyta, hogy a csecsemő meghaljon annak a hóhér a mellét fogóval lecsípte, élve eltemették és karót vertek át a testén. A kegyetlen büntetés egyben erkölcsi szigort is képviselt, a házasságon kívüli kapcsolatokat igyekeztek megelőzni vele. Nemcsak megesett lányok kerültek bele a krónikába, hanem férfiakra is szigorú büntetés várt, ha vétettek az erkölcsi törvények ellen. Andreas Molitort (Molitor Andrást) máglyahalálra ítélték, mert megrontotta lányát, aki később meg is szülte a gyermekét. A szabó céh egyik mesterét pedig kitiltották a céhből, mert egy este részegen a hóhér feleségét és lányát molesztálta az utcán. A szerencsétlen céhmester még szerencsésen megúszta kalandját a két nővel, mert a céh sok könyörgésére később engedélyezték számára a céhben való munkát, de semmilyen hivatalt nem tölthetett be a későbbiekben.

A lőcsei városi rendeletek meghatározták a munkavégzés rendjét, minden évben új árszabást hoztak, amelyben meghatározták a kereskedelemben megforduló áruk piaci értékét. Egyértelműen korlátozó jellegű szabályozás volt ez, hogy senki ne emelkedjen túlságosan polgártársai fölé. Az árszabályozás azonban a munkaerőt is beárazta. Cselédek, béresek Lőcse minden alkalmazottja pontosan tisztában volt azzal, hogy az adott évben milyen munkabérért dolgozik. Átlátható rendszer volt. 1629-ben egy mezőn dolgozó gereblyéző napszáma a koszt mellett 6 dénár volt. Ugyanekkor egy hold szántásért 1 forintot fizettek, a fuvarosnak pedig lovanként 3 dénár fuvardíj járt.

A rendszerhez hozzátartoztak a magánéletet érintő szabályzatok is, mint például az esküvők rendjének a meghatározása. Lőcsén a lakodalom csak egy napig tarthatott, és a családtagokon kívül csak tizenhat vendéget hívhattak meg, köztük csak hat hajadon és hat legény lehetett. Az esküvő és a lakodalom másnapján a vőlegény barátai köszönthették az ifjú párt. Az asszonyok másnapi mulatozását tiltották. A zenészek az asztalnál nem tányérozhattak, csak a kialkudott bérüket kaphatták meg. Figyelmeztetik a durva és udvariatlan „némbereket”, hogy a tálakból haza ételt ne küldözgessenek.

És végül a Mikszáth Kálmánnak is ötletet adó szabályzat az öltözködést korlátozta nagyon szigorúan.

„Mivel a cselédség, de különösen a cselédlányok kevélysége annyira fokozódott, hogy — bár amikor a városba jönnek, alig tudják meztelenségüket befedni — ha egy-két évet szolgálnak a városban, annyira pöffeszkednek, hogy semmi különbség sincs köztük és egy becsületes polgár gyermeke között, …”^[4]

A cselédeknek tiltották az aranypaszományokat, a selyemszalagokat, csipkés kötényeket vagy éppen a díszes orrú cipőket. Mindezeket természetesen a cselédek nem a fizetésükből vásárolták, hanem ajándékba kaphatták; így ez a szabályzat nemcsak a cselédekről, hanem a cselédeket kihasználó polgárokról is szóltak.

Gaspar Hain vagy magyarosan Hain Gáspár krónikájának lapjain megelevenedő lőcsei hétköznapok színesek, mozgalmasak, sokszor küzdelmesek voltak, feketének azonban egyáltalán nem lehet nevezni őket. Nyüzsgő, eleven város képe bontakozik ki a krónikás elbeszélésből.

Jegyzetek:

^[1] Hain Gáspár: Szepességi avagy lőcsei krónika és évkönyv a kedves utókor számára. Magvető Kiadó, Budapest, 1988, 7. (Hain, 1988)

^[2] Hain, 1988; 60.

^[3] Hain, 1988; 85-86.

^[4] Hain, 1988; 232.

---

Közös múlt: ismeretekkel a történelmi tévhitek eloszlatásáért – szlovák és magyar történelemtanárok munkájának támogatása nyomtatott és online kiadványokkal, szakmai konferenciával. A Történelemtanárok Egylete és a Denník N hírportál magyar nyelvű lapja, a Napunk projektje.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő információk és állítások a szerző(k) álláspontját képviselik, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy a Tempus Közalapítvány hivatalos véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem vonható felelősségre miattuk.