Petőfi Sándor és a történelem — Tévhitek, mítoszok és irodalmi hagyomány

A magyar és a szlovák történelem nem egymás mellett, hanem egymásba fonódva alakult – mégis mindkét nép kollektív emlékezete tele van olyan legendákkal és félreértésekkel, amelyek sokszor erősebbek a bizonyítható tényeknél. A 19. századi irodalom teremtette meg azt a nemzeti múltképet, amelyből máig táplálkoznak ezek a mítoszok, miközben a történészek csak később kezdték feltárni a forrásokat. A szlovák–magyar közös térben a romantika érzelmi öröksége és a modern tudományos megközelítés ma is egymásnak feszül: a tévhitek egyszerre őriznek identitást és takarnak el valódi történelmi összefüggéseket.

A történelmi események értelmezése sosem egységes. Számtalan narratíva, szájhagyomány, legenda él egymás mellett. Az egyes értelmezések olyan erősek, hogy még a történelmi tényekkel szemben is makacsul tartják magukat, ezeket nevezhetjük „tévhiteknek”. Lelki, pszichológiai szerepük van. A tények tompítása, sok esetben még a felejtés kikényszerítése is a közösség védekezése a történelmi traumákkal szemben, legyenek azok közösségi vagy egyéni sorscsapások. A tévhitek magyarázatot igyekeznek adni azokra a jelenségekre, amelyeket a közösség nehezen dolgozna fel.

A 19. században megszülető és polgárosuló irodalmi élet meglepően sok történelmi témát feldolgozó művet tett le az asztalra. Elbeszélő költemények, versek és epigrammák, az első színdarabok és végül a megszülető regények mind-mind történelmi témákat dolgoztak fel. Az irodalmi értelmiség, írók és költők mindenkinél előbb nyúltak a történelmi eseményekhez, ismert vagy éppen legendákban megőrzött híres vagy hírhedt alakokhoz. Kisfaludy Károly történelmi drámái önmagukban is példázzák az irodalmi élet történelem iránti érdeklődését. A Tatárok Magyar országban, a Stibor vajda, az Ilka vagy Nándor-fehérvár bevétele vagy a Szécsi Mária vagy Murány vár bevétele mind-mind olyan eseménysort dolgoz fel, amelyeket a történetírás majd csak sokkal később fog kutatásainak középpontjába állítani. II. Rákóczi Ferenc dokumentumait Kazinczy Ferenc kezdte el gyűjteni, ezzel elindította a „nagyságos vezérlő fejedelem” (ahogy később Thaly Kálmán nevezte el Rákóczit) rehabilitálását és kultuszát. Megszületett a „Mohács-kultusz”, a történelmi bukás mítosza, majd a 16-17. század a hősies ellenállás korszakaként igyekezett ellenpontozni az elveszett történelmi nagyságot. Kölcsey Ferenc Himnusz című alkotása kitűnő példája az így létrehozott „zivataros” történelmi múlt narratívájának. Ebben az írásban lehetetlen összefoglalni a 19. század első évtizedeinek történelmi tárgyú irodalmi alkotásait. Közismert, hogy a magyar történelem ma ismert narratívája a 19. század elején született irodalmi műhelyekben. Petőfi Sándor A hazáról című versében így írt az elveszett történelemről, az elveszített „nagyságról”:

„Oh, nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet, s dél hullócsillaga.”

Miből táplálkozott ez a történelem iránti érzékenység, milyen valós történelmi ismeretekre támaszkodhattak a korszak írói és olvasói? Az iskolai oktatásban a történelem tantárgyat a Ratio edicationis szabályozta. Alapfokú oktatásban nem, kizárólag a grammatikai osztályokban tanítottak történelmet. A Magyar Királyság történelmét két kronológiai korszakra osztotta. Az első a vegyes királyok időszaka; a második 1526-tól, a mohácsi csatától a „jó emlékezetű” Habsburg dinasztia uralkodóinak korszaka. A „Ratio” tette hivatalossá a mohácsi csatával kezdődő korszakhatárt, de csak azért, mert elfeledkezve Szapolyai I. János király megkoronázásáról, ettől az időponttól számította a Habsburg dinasztia folytatólagos uralkodását. Természetesen ez a szemlélet mindent igyekezett kigyomlálni a királyság történelméből, aminek bármiféle nemzeti kapcsolódása lehetett. Így felejtődtek el az erdélyi fejedelmek, az Árpád-kor, Hunyadi Mátyás vagy a 16-17. század hőseinek tettei. Mindezek legendákban és mítoszokban éltek tovább. Az irodalom számára, pedig ezek a legendák jelentették az elveszett történelmi múltat, hozzá is láttak a feldolgozásához.

Petőfi Sándor 1845-ben és 1847-ben nagy ívű utazást tett a ma Romániához tartozó Partiumban és Erdélyben, és végig látogatta Észak-Magyarország vármegyéit, Borsodtól, Abaújon át Sáros, Szepes, Gömör és Nógrád vármegyéig. A meglátogatott megyék, tájak és városok a 19. század közepén a magyar történelmi múlt hordozói voltak. Mindez annak ellenére igaz, hogy ezek a területek, régiók már a múltban és a 19. században is több kultúrának, nyelvnek és etnikumnak adtak otthont. Szlovák, román, ruszin, lengyel, magyar lakosság élt egymás mellett. Katolikusok, evangélikusok, reformátusok, görög-katolikusok, ortodox és zsidó vallású népek keveredtek egymással. Színes, sok nemzetiségű világ, ahol Petőfi a magyar történelem emlékeit kereste – az a Petőfi, aki maga is erős szlovák gyökerekkel rendelkezett.

1845-ös utazásának első állomása Abaújban Kassa volt.

„Miskolcig már voltam, azon túl még nem, s így Kassa volt az első hely, mely kiváncsiságomat igénylé. Utazásom harmadik napján estefelé végre megláttam a kassai gót templomot, mely a város közepén úgy áll, mint valami óriás barát sötét csuklyában. Maga a város szép, igen szép halott. Semmi élet benne.”

Meglepő, hogy Petőfinek Kassáról nem volt semmiféle ismerete. A város mind a középkorban, mind a 16-17. században jelentős kereskedő volt. Magyar etnikumú polgársága  Buda 1541-es elvesztése után tovább erősödött, sok polgár menekült onnan e városba és kezdett itt új életet. A 16-17. században a felső-magyarországi generális és a szepesi kamara székhelye volt. Itt tartotta Bethlen Gábor esküvőjét Brandenburgi Katalinnal. Számos történelmi esemény fűződik a városhoz és meglepő, hogy Petőfi Sándor számára mindez ismeretlen volt. Még a Szent Erzsébet-dóm sem váltott ki belőle semmiféle érzelmet. Egy éjszakát töltött a városban, megnézett egy színdarabot a német színházban, de az előadást silánynak tartotta. Másnap tovább utazott Eperjesre.

Eperjesen már egy hónapot töltött, barátjánál, Kerényi Frigyesnél lakott. Ez a város már sokkal jobban lenyűgözte. Itt nevelősködött másik barátja Tompa Mihály. Talán a barátok közelsége, talán maga a város környezete, de Petőfi, az Alföld költője jól érezte magát a hegyekkel körülvett városban:

„Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. … Egy este a tanuló ifjúság fáklyás zenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. .…

            Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikbe sehogy sem tudom magam otthonosítani. Így vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj’ isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.

            Hát még a tájéka! Magyarországban nem sok lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e martírvárosra: rettegj! … Tiszta időben éjszaknyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka.

            Egy kis órányira Eperjestől szomorodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. … Oly jólesik színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem.

            Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot s összeszedtem magam, hogy hamarabb érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom… s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet. …”

Petőfinek a történelem nem tudást, hanem érzelmeket jelent. Pont mint a mítoszok vagy a legendák. Sem Antonio Carrafáról, sem Rákócziról nem ír semmit. Az egyik a város, és így a nemzet ellensége, a másik pedig nemzeti hős. Antonio Caraffa 1687-ben vonult be a városba. Petőfi „Caraffa ágyúiról” ír, de neve a Thököly mozgalommal szimpatizáló vagy együttműködő polgárok és környékbeli nemesek megkínzásáról és kivégzéséről lett nevezetes. Huszonnégy polgárt végeztek ki a Caraffa által vezetett bíróság döntése alapján. Antonio Caraffa ottani tevékenysége az „eperjesi vértörvényszék” néven vonult be a magyar történelmi emlékezetbe. Azonban Petőfi erről semmit nem tudott, legalábbis semmit nem írt. Pedig az esemény történelmi valósága, annak megőrzése sokkal fontosabb, mint a „mártír” város költői megidézése.

Hasonló Sáros várának az említése is. A vár a Rákóczi család tulajdona volt. Petőfi számára nem volt fontos, hogy melyik Rákócziról ír. Maga a család neve, a Rákóczi családhoz fűződő hagyomány megidézése számított neki. Petőfi nem fedi fel saját történelmi ismereteit, és még abban sem vagyunk bizonyosak, hogy a korszak olvasói milyen történelmi ismeretekkel rendelkeznek. Érezzük, hogy az Úti jegyzetek sorai között felsejlik valamiféle történelmi hagyomány, de annak tartalma nem kerül leírásra. Az, hogy a harmincéves háború utolsó felvonásában a Habsburg dinasztia ellen harcoló I. Rákóczi György erdélyi fejedelemről, vagy II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc vezérlő fejedelméről kerülnek elő emlékek, számára szinte mindegy. A konkrét események nem fontosak –  a legenda, a mítosz hordozza az érzelmi többletet és kapcsol össze a nemzeti történelemmel.

A konkrét történelmi emlékezet vagy hagyomány a továbbiakban is hiányoznak Petőfi szövegéből. Lőcséről csak annyit ír, hogy ott sok szép lány látható, de egyik sem beszél magyarul; Késmárkon kizárólag a város környezetével van elfoglalva, pedig itt láthatta a Thököly-várat, amit meg sem említ.

Petőfi ízig-vérig költő, és nem historikus. A nemzeti múlt emléke nála érzelmi kötődés és nem konkrét történelmi tudás. Mindez elmondható a 19. század első felének nemzeti történelmet megidéző irodalmi munkáiról is. Népi hagyományok, töredékesen ismert történelmi emlékek kavarodnak és sűrűsödnek össze nemzeti történelemmé, amit máig őrzünk. Tévhitek? Azok, de nem a történelem szándékos átírása hozta létre őket. A 19. századi romantika vonzódott a múlt emlékeihez, saját eszközeivel, az érzelmeket megmozgatva dolgozta fel őket.

A modern történetírás éppen ezen a talajon született meg. A pozitivisták fáradhatatlan forrásgyűjtése és kiadása létrehozta azokat a forrás- és adatbázisokat, ahonnan a mai történészek is elindulnak. A század második felében megszületett a Magyar Történelmi Tár, A Magyar Történelmi Emlékek (Monumenta Hungariae Historica 1857-1917) sorozat, ami már négy kategóriába sorolta a magyar történelem forrásait: I. Okmánytárak; II. Írók; III. országgyűlési emlékek; IV. Diplomáciai Emlékek, és velük együtt számtalan forráskiadvány látott napvilágot. Elindult a magyar történelem, a Magyar Királyság történelmének tudományos feltárása és feldolgozása.

A történetírás mellett mindig is jelen voltak és jelen lesznek a legendák, mondák. Nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, mert egy másik regiszterét mesélik e a történelemnek. A lélekben, a közös emlékezetben, a mentális térben rögzült emlékeket őrzik.

---

Közös múlt: ismeretekkel a történelmi tévhitek eloszlatásáért – szlovák és magyar történelemtanárok munkájának támogatása nyomtatott és online kiadványokkal, szakmai konferenciával. A Történelemtanárok Egylete és a Denník N hírportál magyar nyelvű lapja, a Napunk projektje.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő információk és állítások a szerző(k) álláspontját képviselik, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy a Tempus Közalapítvány hivatalos véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem vonható felelősségre miattuk.