Az az elképzelés, hogy a magyarok egyenesen Attila hun fejedelemtől származnak, sőt, az ősi sumér civilizációval is rokonságban állnak, sok magyar számára ismerősen csenghet. Bár a nyelvészeti kutatások egyértelműen a finnugor nyelvcsaládba helyezik a magyar nyelvet, és történelmi, valamint régészeti bizonyítékok sem támasztják alá a közvetlen hun-magyar folytonosságot, ez az eredetmagyarázat továbbra is követőkre talál egyes körökben. Népszerű marad, mert látványosabb és dicsőséggel teli származástörténetet kínál – hatalmas harcos ősöket a távoli nyelvrokonok helyett.
Ez a jelenség azonban nem magyar sajátosság. Nemrégiben végzett kutatásunk* azt vizsgálja, hogyan játszódnak le hasonló folyamatok Szlovákiában, ahol I. Szvatopluk középkori uralkodó központi szerepet kapott a szlovák nemzeti identitásról szóló vitákban. A pozsonyi várban 2010-ben felállított szobrával kapcsolatos ellentmondások elemzése során feltártuk, hogyan alakulhatnak és formálódhatnak át a történelmi narratívák a jelenkori igények kiszolgálására, még akkor is, ha eltérnek a történelmi bizonyítékoktól. Amikor azonban történészek kifogásolták a szobor feliratát, amely Szvatoplukot “az ősi szlovákok királyaként” ábrázolta, az ebből kibontakozó vita egy mélyebb kérdést is a felszínre hozott: valójában kinek van joga eldönteni, mi számít hiteles történelemnek?
Mi az áltörténelem és miért fontos?
Amikor az áltörténelmet vizsgáljuk, rájövünk, hogy nem egyszerű eldönteni, ki mondhatja meg, mi az igaz és mi nem. Bár szeretnénk egyszerűen különválasztani a valódi történelmet a kitalált történetektől, kutatásunk szerint ez nem ilyen egyszerű. Az, hogy mit fogadunk el hiteles történelemként, sokat változott az idők során – befolyásolják a tudomány szabályai, az intézmények tekintélye, és az, ahogy a társadalom általában gondolkodik. Gondoljunk bele, hogyan alakul ki a történelmi tudás hitelessége. Egyetemek, kulturális intézmények és állami szervek egyaránt befolyásolják, hogy a múlt mely értelmezéseit fogadjuk el érvényesnek. Ami ma elfogadott történelmi tény, azt korábban talán vitatták, és ugyanez fordítva is igaz. Ez a jelenség különösen szembetűnő a középkor tanulmányozásában, ahol a kevés fennmaradt írásos forrás többféle értelmezést tesz lehetővé, és ahol gyakran az intézményi tekintély határozza meg, mely magyarázatok válnak általánosan elfogadottá.
Ami minket, mint kutatókat, érdekel az “áltörténelminek” nevezett elbeszélésekben és narratívákban, az nem elsősorban a történelmi pontosságuk, hanem inkább az, hogy miként maradnak fenn és esetenként erősödnek meg a tudományos kritika ellenére. Kutatásaink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek az elbeszélések azért tudnak fennmaradni, mert az általunk “lassú örömnek” nevezett módon működnek – a pozitív érzelmi kötődések fokozatos felhalmozódása a múlt mitologizált változataival való tartós foglalkozás révén. A tudományos történelemkutatással ellentétben, ami kritikai távolságra törekszik, ezek az elbeszélések aktívan táplálják a büszkeséget és a dicsőséges múlthoz való kötődést. Az “ál” jelző nem csupán azért kerül előtérbe, mert ezek az elbeszélések eltérhetnek a jelenlegi tudományos konszenzustól, hanem azért is, mert más célt szolgálnak: érzelmi kötelékeket építenek a történelem bizonyos változataihoz, ahelyett hogy a múlt elfogulatlan megismerésére törekednének.
Szvatopluk, a mi áltörténelmi szlovák királyunk
Szvatopluk, Artúr királlyal ellentétben, valóban létezett; ő uralkodott a Morva Fejedelemség fejedelmeként 870-894 között. Ugyanakkor azt állítjuk, hogy áltörténelmi státuszra tett szert, miután történetét évszázadokon át újramesélték, és egy történelmi terület uralkodójából, amely egykor a mai Szlovákia területén és körülötte létezett, az “ősi szlovákok királyává” alakult át.
Ez az utóbbi kifejezés – amit azóta eltávolítottak – a 2010-ben a pozsonyi vár előtt felállított Szvatopluk-szobor körüli vita középpontjában állt, és sokat elárul arról, hol foglal helyet ma Szvatopluk Szlovákia nemzeti narratívájában. Amikor a szlovák nemzet megalkotói a 18. és 19. században elkezdték körvonalazni, mit jelent szlováknak lenni, Szvatopluk életének legendás elbeszélései vonzó forrásaivá váltak annak, amit mi “lassú örömnek” nevezünk. Ezekben az elbeszélésekben összekeveredtek a valós történelmi tények és a kitalált, meseszerű elemek, így a nacionalista gondolkodók Szvatopluk puszta létezésére hivatkozva tudták alátámasztani a szlovák állam létjogosultságát.
Úgy tűnik, Szvatopluk történetei nemcsak a 18. században voltak hasznosak, hanem a 21. században is kamatoztathatók. Ezt bizonyítja az is, hogy a jelenlegi szlovák miniszterelnök, Robert Fico korábbi kormánya 2010-ben, egy választás előtt javasolta a szobor felállítását. A szlovák múlt nacionalista narratívájából kiemelkedő hősies király szobrának felállítása a nemzeti büszkeség ünneplésévé vált a kormány és a szobor támogatói számára, még akkor is, amikor történészek állították, hogy a szobor – különösen az “ősi szlovákok királya” felirat – történelmileg pontatlan. A szobor módosítása vagy eltávolítása, ahogy támogatói állították, megalázó lenne a nemzet számára.
A szobor felállításának egyik fontos támogatója a Matica slovenská volt, egy jelentős szlovák kulturális és tudományos intézmény, amely fontos szerepet játszott a szlovák nemzetépítés folyamatában. A Matica már korán átvette Szvatopluk – általunk áltörténelminek nevezett – elbeszélését a nemzetépítés céljából, és a mai napig a mai szlovákok közvetlen őseként ünnepli Szvatoplukot. A Matica támogatása azért különösen fontos, mert tudományos tekintélyként erősen hat arra, mit fogad el az átlagember történelmi valóságnak. A kormánynak is hasonló befolyása volt, amikor ilyen kiemelt helyen állított szobrot. Mivel a köztéri emlékművek maradandónak tűnnek, az emberek gyakran komolyabban veszik az általuk sugallt történelemszemléletet. Ez a jelenség, illetve a Maticához hasonló intézmények támogatása magyarázza, miért tűnhet egyre hitelesebbnek Szvatopluk ilyen ábrázolása – mint Szlovákia hősies, királyi őse –, hiába tiltakoznak ellene a történészek.
Miért fontos ez ma?
Amikor elemezzük Szvatopluk történetét Szlovákiában, nem azt akarjuk állítani, hogy a szlovák kormány különösen súlyosan él vissza a történelemmel, hanem inkább arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a múlt általánosan elterjedt eszköz a nemzeti identitás építésére, erősítésére és fenntartására. Nehéz viszont éles határt húzni a történettudomány, az áltudományos nézetek és a közös emlékezet között – különösen olyan esetekben, mint Szvatopluké, ahol egy létező történelmi alak mítikus hőssé válik. Az érzelemmel teli, történelemnek álcázott mítoszok – melyeket áltudományos jelenségként vizsgáltunk – erőteljesen jelen vannak napjaink politikai szólamaiban, és korántsem csak Szlovákiában. Bár Artúr király alakja talán halványabban él a mai brit közbeszédben, Churchill örökségének számos olvasata még mindig élénken hat. Az amerikai emlékezetben Washington személye a királyi tekintélyű vezetőből a demokratikus kormányzás eszményképévé szelídült, ám alakja továbbra is olyan meghatározó érzéseket kelt, mint a nemzeti büszkeség, a kitartás és a szabadság iránti vágy. Ha visszakanyarodunk kiindulópontunkhoz: Attila hun fejedelem mint a magyarság vélt őse tökéletes példa erre – történelmi hitelessége másodlagos ahhoz képest, milyen mély érzelmeket kelt követőiben ma is.
Mindezt figyelembe véve úgy gondoljuk, elengedhetetlen kritikusan szemlélni a múltról szóló állításokat, még akkor is – vagy talán különösen akkor –, ha azok olyan kormányzati szervektől származnak, amelyek egyébként a “történelem” képviselőinek vallják magukat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történettudomány mindig csak különféle források összességéből épülhet fel, és soha nem képes teljesen megragadni a múlt eseményeit, még akkor sem, ha olyan kutatók írják, akik a legnagyobb mértékben törekednek az elfogulatlanságra és pontosságra. Láthatjuk, hogy az érzelmi azonosulást kiváltó történelmi narratívák a nemzeti büszkeség meghatározó forrásaivá nőhetik ki magukat, főleg amikor ezek egyre inkább a mítoszok világába hajló értelmezésekkel gazdagodnak. Szvatopluk mint áltörténelmi alak a szlovák nemzeti emlékezet elbeszélésében tehát aligha egyedi jelenség – de bízunk benne, hogy példánkkal az olvasók más országok történeti narratíváiban is felismerik majd a hasonló jelenségeket.
Szebeni Zea
szociálpszichológus, a Helsinki Egyetem kutatója
*Ezt a tudományos cikket írta: Ilana Hartikainen, Jonáš Syrovátka és Zea Szebeni.
Közös múlt: ismeretekkel a történelmi tévhitek eloszlatásáért – szlovák és magyar történelemtanárok munkájának támogatása nyomtatott és online kiadványokkal, szakmai konferenciával. A Történelemtanárok Egylete és a Denník N hírportál magyar nyelvű lapja, a Napunk projektje.
Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő információk és állítások a szerző(k) álláspontját képviselik, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy a Tempus Közalapítvány hivatalos véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem vonható felelősségre miattuk.
