Sárközy Miklós: A párthusok

A párthus egy iráni nyelv

A párthus nyelv jól ismert a 20. században megismert nyelvemlékei alapján. A ma már kihalt párthus nyelv, az indoeruópai nyelvek iráni ágába tartozik. (nyelvészeti szakirodalomhoz és a párthus nyelvtanhoz l: W. Sundermann: Parthisch  in: R. Schmitt (szerk.) Compendium Linguarum Iranicarum, Wiesbaden 1989. 114-137.) A párthus nyelv közelebbről az iráni nyelvek középiráni korszakában, azok északnyugati csoportjába tartozott, minden ókori és mai iráni nyelvvel igen könnyű bizonytani rokonságát nyelvtana alapján.

Az iráni nyelvek között a párthus nyelv legközelebbi rokona a középperzsa. A párthust nagyjából a Kr.e. 4. század és a Kr.u. 9. század között beszélték, de még ezután is használták a manicheus egyház bizonyos csoportai szakrális nyelvként.

A párthus nyelvnek számos emléke maradt fent (több tízezer niszai párthus osztrakon a mai Türkmenisztán területéről, párthus nyelvű királyfeliratok a párthus és a szászánida korból, tekintélyes mennyiségű manicheus párthus egyházi irodalom), melyek nagy része ma már fordításokban is hozzáférhető. A párthus nyelv lejegyzésére vagy a sémi eredetű arámi írást (osztrakonok, királyfeliratok) vagy a szintén sémi eredetű palmyrai írást alkalmazták (manicheus párthus).

A párthusok iráni eredetűek

A párthusok származása, etnikai háttere esetében sem látunk mást, mint iráni hatásokat. A párthusokról, azok etnikai hátteréről Hérodotosz, Sztrabón, Iustinus, és Ammianus Marcellinus a legfontosabb ókori elsődleges forrásunk. 

A legfontosabb a korai párthus történelemre vonatkozó forrásaink magyarul is olvashatóak: Sztrabón a párthus birodalomról: Ókori keleti történeti chrestomathia, szerk. Harmatta J.(1965), pp. 336 sk. (Sztrabón, XI, 9) (Hahn I. ford.); Iustinus, Világkrónika a kezdetektől Augustusig (Budapest,1992): pp. 292–303 (XLI–XLII) (Horváth János ford.) = Ókori keleti történeti chrestomathia, szerk. Harmatta János (1965), pp. 337–344 (Hahn I. ford.)

Az ókori Párthia (óperzsa Parthava, középperzsa, párthus Pahlav) elnevezés alatt két régiót értünk. Az egyik a Kaszpi-tengertől délkeletre fekvő tartomány, a mai Türkmenisztán és Északkelet-Irán területén, melyet már I. Dareiosz felsorol a biszotúni (behisztúni) feliratban Kr.e. 519 körül. A másik pedig az előbbi Párthia tartományból kinövő, Kr.e 247 és Kr. u. 226 között fennálló Párthus Birodalom.

Hérodotosz Párthia lakóit röviden említi I. Xerxész Kr.e. 480-479-es görögországi hadjáratában, de az óperzsa korban az achaimenida hadseregben játszott szerepükön túl nem ismerjük túl jól őket. Ennél sokkal fontosabb, hogy tisztázzuk a Párthus Birodalom létrejöttének etnikai kérdését, mely a dilettáns szerzők kedvelt témája. Kr.e. 312 és 247 között a szűkebben vett Párthia tartománya a Szeleukida Birodalomhoz tartozott. Kr.e. 250 körül Andragorasz Párthia szeleukida görög helytartója fellázadt II. Antiokhosz Theosz (Kr.e. 261-246) ellen és független állam létrehozására törekedett. Ám ekkor egy Arszakész nevű harcos és törzsei megrohanták és elfoglalták Párthiát, megdöntötték Andragorasz uralmát, és megalapították önálló államukat, a későbbi Párthus Birodalom magját.

Vizsgáljuk meg Arszakész és törzseinek származását! Iustinus szerint a párthusok (Arszakész törzseit érti ez alatt) a szkíthák menekültjei voltak, nyelvük pedig a méd és a szkítha közott képezett átmenetet. Arszakészt pedig homályos származású férfiúnak jellemzi (Iustinus XLI.4, Ammianus Marcellinus XXIII.6.2). Iustinus egy másik helyen a megbuktatott Andragoraszt jelöli meg az Arszakida dinasztia ősapjának. (XII.4.12).

Másik forrásunk, Sztrabón ennél többet árul el Arszakészről és követőiről, több verziót is megőrizve róluk: Arszakészt egyszer baktriainak, máshol a parnosz törzshöz tartozónak nevezi, a parnoszok pedig a szkíthákhoz tartozó dahákból váltak ki Sztrabón szerint. (Sztrabón 11.9.2-3.).

Arrianosz a 12. századi bizánci Szünkellosznál töredékesen fennmaradt Parthikájában Arszakészről és Tiridatészről és öt társukról beszél, akik fellázadtak a szeleukida II. Antiokhosz Theosz ellen (konkrét tartományt nem említve. Szünkellosz: Corpus scriptorum historiae Byzantinae XIII, ed. W. Dindorf, Bonn, 1829, p. 539. http://www.iranicaonline.org/articles/arsacids-index#pt1).

Az Aveszta egyik Kr.u. 6. századi középperzsa teremtéskommentárjában, a Bundahisn-ben is fennmaradt a hódító parnoszok emlékezete, akik legendás vezetőjét ’Aparnaknak’ nevezi a középperzsa forrás és Észak-Kelet Irán uraiként utal rá. (R. N. Frye: The History of Ancient Iran, Munich, 1983, 206.)

A későbbi iráni hagyomány (Kr.u. 10-11. század) többnyire csak legendás elemeket őrzött meg Arszakészről, hol az avesztai Kaj Qobádhoz (Firdauszí: Királyok könyve VII, p. 116; Tabarí I, p. 710), hol a legendás iráni hőshöz és íjászhoz, Aráshoz kötve származását (Bírúní, Abú Rayhán al-, The Chronology of Ancient Nations, London 1879. p. 118, Firdauszí, VII, p. 115).

Mindezek alapján az sejthető, hogy a későbbi Párthus Birodalom két csoportból tevődött össze: egyfelől a meghódított Párthia lakosságából, akik nagyobbrészt ott élő nyugatiráni dialektusokat beszélő irániakhoz, illetve görög nyelvű szeleukida adminisztrációhoz tartoztak.

Másfelől  Párthia lakossága az Arszakész vezette jövevényekből áll. Arszakész törzseinek hátterét nézve a parnosz, daha, baktriai, szkítha népnevek említése egyértelműen és világosan ismét iráni és azon belül keletiráni törzsekre utal (a kelet- és nyugatiráni itt nyelvészeti különbségtétel). Az Arszakész-féle hódítók tehát Közép-Ázsia északi és/vagy keleti részéről érkező nomádok voltak, akik és a hozzájuk hasonló iráni törzsek egykor Kelet-Európától a mai Nyugat-Kínáig terjedő területen nomadizáltak.

Meg kell jegyezni, hogy Arszakész parnosz/daha/szkítha nomádjaihoz hasonló, Közép-Ázsiából kiinduló, keletiráni nomád invázió később is volt: Kr.e. 130 körül éppen a Párthus Birodalomra zúdult rá egy újabb keletiráni nomád szkítha invázió, akik végül a mai Kelet-Irán, Pakisztán, Afganisztán határvidékén telepednek le és később egészen az indiai szubkontinensig jutnak (Szakasztán, Indo-Szkítha Királyság).

A Magyarország területén egykor élt agathürszoszok, szarmaták, jazigok, roxolánok szintén ennek a hatalmas iráni nomád szkítha (vagy másnéven szaka) világnak a nyugatra vándorolt csoportjai voltak, melyet nyelvészeti adataink világosan alátámasztanak. Például a Duna (latinul Danubius) folyónevünk is óiráni eredetű, egy danuvati- ’folyik’ igetőre megy vissza, tehát jelentése egyszerűen az, hogy ’folyó’. (Hasonlóan a Don, Dunajec, Donyec nevekhez).

A Párthus Birodalom jelentősége

A Párthus Birodalom alapítói e két, részben eltérő hátterű, de mindenképpen iráni népcsoportok voltak, akik elég gyorsan keveredtek egymással. A kelet- és nyugatiráni elemek keveredéséből a letelepült és vélhetően jelentős számbeli fölényben levő nyugatiráni meghódítottak nyelve került ki győztesen. A párthusnak nevezett nyelv tehát egy nyugatiráni dialektus.

A két iráni és részben görög etnikai, kulturális keveredésre már Arszakész pénzei a legjobb példák: pénzein nomád szkítha viseletben, de görög érmékről ismert zsámolyon ül, kezében pedig a korábbi óperzsa tartományi kormányzók pénzeihez hasonlóan egy íjat tart.(M. T. Abgarians and D. G. Sellwood, “A Hoard of Early Parthian Drachms,” Numismatic Chronicle, 1971, pp. 103ff)

Nyelvileg nézve a párthus nyelvű források kizárólag iráni eredetűek. A párthus kancellárián a párthus mellett az ógörög nyelv úgynevezett koiné változatát is használták, ez a hellenisztikus hatások, a szeleukida hagyományok és meghódított hellenizált lakosság miatt igen fontos és indokolt volt. De ezen kívül más nyelvi hatás (altáji, finnugor stb.) nem mutatható ki sehol, sem a korai, sem a kései párthus nyelvű forrásokban.

A legtipikusabb párthus királynevek mind valamilyen előnyös tulajdonságot vagy zoroasztriánus vallási hátteret sugallnak és mind iráni etimológiával rendelkeznek (Arsak/Arszakészfiatal hős, Tirdád/Tiridatész=Tir (isten) által teremtett, Mihrdád /Mithridatész/=Mithra (isten) által teremtett, Ardaván/Artabanosz = Igazsággal felruházott, stb.).

A párthus birodalom közel 470 éven állt fent, és valóban jelentős közel-keleti állam volt. Határai a Kaukázus, Kelet-Anatólia és a szír sivatag zónájától nyúltak a mai Afganisztánig és Perzsa-öbölig. (R. Ghirsman: Médek, perzsák, párthusok, Budapest 1985.).Az államalapító I. Arszakész volt, a birodalomalítók viszont I. Mithridatész (Kr.e. 171-138) és II. Mithridatész párthus királyok voltak (Kr.e. 123-90). A Párthus Birodalom, jóllehet írott forrásokban jóval szegényesebb, mint a korábbi óperzsa és a később Szászánida Birodalom, a maga korának jelentős politikai szereplője volt. Fénykorában, a Kr.e. 1. században valóban a Római Birodalom legfontosabb közel-keleti riválisa lett, Kr.e 53 és Kr.e. 38 között több súlyos háborút is vívott egymással a két birodalom, a tét a Földközi-tenger keleti medencéjének a birtoklása volt. Ennek során a párthusok II. Orodész (Kr.e 54-38) uralma alatt súlyos vereséget mértek az első római triumvirátus tagjára, Crassusra Kr.e. 53-ban Carrhae-nál, ahol  Crassus maga is életét vesztette, több római legió, számos római hadijelvény pedig  párthus kézre került. A párthusok Iulius Caesar halála után maguk is támadólag léptek fel és több alkalommal lerohanták Szíriát, Kis-Ázsiát és egyszer még Jeruzsálemet is elfoglalták. Hódításaik külső és belső problémáik miatt azonban nem bizonyultak tartósnak, a két birodalom konfliktusának végét az Augustus és IV. Phraatész (Kr.e 37-Kr.e.2) párthus király által az eufráteszi határ meghúzása jelentette.  Az eufráteszi határ tartósnak bizonyult, s a nyugati határvonalon Traianus vagy Septimius Severus párthus háborúi sem változtattak lényegesen. A párthus államot a dél-iráni szászánida perzsa dinasztiába tartozó I. Ardasír döntötte meg Kr. u. 224 és 226 között. (G. Herrmann, Perzsa reneszánsz, Budapest 1988, pp. 26–41: a párthus birodalomról, 48–68: római–párthus kapcsolatok, háborúk.)

A dilettáns szakirodalomtól eltérően nem kell a Párthus Birodalomban egy antagonisztikusan és megrögzötten nyugatellenes államot látni és láttatni. Ideológiai téren a párthus királyi dinasztia számos korábbi kulturális hatást olvasztott be sajátjába. Ahogy egyre nyugatabbra helyezték át fővárosaikat (előbb a mai türkmenisztáni Nisza, majd a mai Iránban Dámghán/Hekatompülosz és Ekbatana, végül a mai Irakban Szeleukeia/Ktésziphón), úgy érték újabb és újabb hatások a párthus birodalmi ideológiát. Az írott forrásokban, pénzleleteken, régészeti emlékeikben egészen sajátosan keverednek saját keletiráni nomád hagyományaik a korábbi óperzsa, sőt még régebbi mezopotámiai ideológiai elemekkel valamint markáns hellenisztikus görög befolyással. A párthus királyok egyszerre és öntudatosan viselték az óperzsa-mezopotámiai nagykirály, királyok királya és a görög eredetű philhellén titulust is! ((J. Neusner, “Parthian Political Ideology,” Iranica Antiqua 3, 1963, pp. 45ff.) Pénzeik is inkább görög feliratokat tartalmaztak, miközben az első párthus fővárosból, a türkmenisztáni Niszából tízezerszámra kerülnek elő arámi betűs párthus nyelvű gazdasági dokumentumok.

A Párthus Birodalom nemzetközi kapcsolatai, belső szerkezete

Adminisztrációs téren a párthus állam mindvégig megőrizte eredeti nomád jellegét. A párthus királyi család mellett hat másik korai parnosz eredetű nemzetség uralta a birodalmat, akik szinte független fejedelmekként kormányoztak egész tartományokat. Eme párthus főnemesi famíliák (Szurén, Karén, Szpahbad, Mihrán, Zík, Szpandiád) jelentős befolyással rendelkeztek az egész korszakban, és még a szászánida korba is átmentették magukat.

A párthus államra jellemző a számos vazallus vagy névleg vazallus fejedelemség láncolata, amibe a hat főnemesi családon kívül egyéb lokális fejedelmek, városállamok, etnikai csoportok is beletartoztak (az. un frataraka fejedelmek Persziszben, Elümaisz, Kharakéné, Meszéné királyai a Perzsa öböl mentén, Adiabéné, Gordüéné, Arménia, Média Atropaténé dinasztiái, Hatra városállama, a mezopotámiai zsidóság és az ottani  görög poliszok lakossága). Mindez jelentős helyi autonómiák kialakulását segítette elő.

A párthus kormányzat, bár öntudatos zoroasztriánusok voltak, meglehetős közönnyel viseltetett más vallási mozgalmakkal szemben, így számos kultusz és vallás virágzott viszonylag háborítatlanul a birodalom határain belül. Mindemellett ki kell emelnünk a Kr.e. 108-ban elindult Selyemút óriási hatását, mely Kínát és Indiát kötötte össze Közép-Ázsián át Párthiával és Rómával. A selyem, a fűszerek, nemesfémek, luxuscikkek cseréjén túl mindez jelentős vallási, kulturális  kölcsönhatásokat indított el. Párthia fontos összekötő kapocs volt Róma és a Távol-Kelet között a Selyemút mentén, amelyből óriási bevételekre tett szert a párthus állam. A Selyemúton szedett vámok, adók főleg a párthusok területi hódításai megtorpanását követően a Kr. u. 1-3. században bizonyultak komoly bevételi forrásnak. A Párthus Birodalom nyugati pereme különösen jól prosperált a Selyemútból. Hatra, Dura-Európosz, Meszéné, Kharakéné, Szeleukeia, Adiabéné a hellenisztikus mezopotámiai kultúra és urbanizáció  látványos központjaivá váltak a Kr. u. 1-3. században, szinte önálló életet éltek, állam voltak az államban a párthusok fősége alatt. Az itteni görög, arámi, zsidó kereskedőkolóniák kulturális öröksége máig érzékelhető számos régészeti emlék formájában. (Az egész korai párthus témához további terjedelmes bibliográfiával l: http://www.iranicaonline.org/articles/arsacids-index#pt1; Ghirsman)

Adiabéné, egy párthus vazallus királyság a Selyemút nyugati peremén és kapcsolata a Szentfölddel

Adiabéné egy. a szeleukida államban létrejött tartomány, mely a Kr. e. 1. századra párthus vazallus királysággá vált. Földrajzilag a mai Irán, Irak és Törökország hármashatára közelében a Tigris és az Orumie tó közötti terület számított Adiabénéhez, mely a korábbi Asszíria magterületein alakult ki. Központja Arbéla (a mai iraki Kurdisztánban fekvő Erbil) volt. A terület a Kr. e 1. században felvirágzó transzkontinentális Selyemút legfontosabb tranzit útvonala mentén feküdt a párthus állam nyugati részén. Arbéla legfontosabb kereskedelmi partnerei a tőle nyugatra fekvő Niszibisz és Edessza voltak. Arbéla korabeli története legfontosabb forrásainak Iosephus Flavius és Tacitus közléseit tarthatjuk. A helyi  dinasztia kezdetei a Kr.e. 1. századra mennek vissza, párthus vazallus uralkodóik nevei alapján (Monobadzosz, Izatész) iráni vagy iranizált örmény/ arámi származást sejthetünk. Adiabéné esetében ki kell emelni az adiabénéi uralkodócsalád erős érdeklődését a judaizmus iránt. A Selyemút kapcsolatainak is köszönhetően - úgy látszik – a korban virágzó közösségekkel rendelkező mezopotámiai és szíriai zsidók jelentős vallási-kulturális hatást gyakoroltak az adiabénéi dinasztiára a Kr.u. 1. század első felében. Adiabéné zsidósága különösen híres volt a Tóra törvényeinek szigorú betartásáról és betartatásáról. Iosephus Flavius szerint a későbbi II. Izatész adiabénéi királyt (Kr.u. 34-57/60), I. Monobadzosz (kb. Kr. u. 20-34) idősebbik fiát egy meszénéi zsidó kereskedő Hanan (Ananiasz) térítette át a judaizmusra, míg annak anyját, Helénát a tekintélyes niszibiszi zsidó rabbi, Júda ben Bathira térítette meg. Ismeretlen időpontban II. Izatész fivére, a későbbi II. Monobadzosz (Kr.u. 57/60-68 k.) is felvette a judaizmust. Kr.u. 46-ban Heléna és Izatész Jeruzsálembe zarándokoltak és egészen Kr.u. 60-ig, halálukig ott éltek. Heléna Josephus szerint Jeruzsálemet súlyos éhínségtől mentette meg, azzal hogy saját anyagi terhére gabonát és fügét osztatott szét a városban. Mind Heléna, mind pedig II. Izatész Jeruzsálemben lettek eltemetve Kr.u. 60 körül. II. Izatész Jeruzsálemben maradt, de szintén a zsidó vallást követő fivére, az Adiabénében maradt II. Monobadzosz szintén buzgón támogatta a jeruzsálemi szentélyt ajándéktárgyakkal. Forrásaink szerint úgy tűnik, hogy II. Monobadzosz fiai is követték apjuk hitét és csatlakoztak a jeruzsálemi adiabénéi kolóniához, mivel ismert, hogy II. Monobadzosz két fia is részt vett a Kr.u. 66 és 70 közötti zsidó háborúban és a Szentföldön haltak meg vallásos zsidóként a rómaiak ellen vívott harcokban.

A fentiek különösen fontosak a ’párthus Jézus’-tézis miatt: egyfelől Heléna és családja már betért zsidóként és nem pogányként érkezett Jeruzsálembe, ahol nemrég Heléna hatalmas palotájának romjai is előkerültek. Vallási felfogásuknak semmilyen ’szkítha’ vagy ’párthus’ mozzanata nem ismert. A párthus Jézus-’tézisre’ súlyosabb árnyékot vet a kronológiai probléma. Badiny Joós és követői szerint ugyanis Heléna egy állítólagos lánya, Mirjam (vagyis Mária) volt-lehetett Jézus anyja. Heléna azonban csak Kr.u. 46-ban költözött Jeruzsálembe, tehát közel tizenöt évvel Jézus keresztre feszítése után. Ha pedig ez így van, akkor az állítólagos ’nagymama’ semmilyen kapcsolatban nem lehetett Jézussal, egyszerűen időben lehetetlen áthidalni a fennálló különbséget. E nyakatekert kronológia szerint Heléna lányának nagyjából Kr.e. 30 és  Kr.e. 20 között kellett volna születnie, de nyoma sincsen annak, hogy Jézus születése előtt már zsidó lett volna és akkor született (?) lányát Jeruzsálembe küldte volna, hogy aztán hatvan (!) év múlva maga is ott temetesse el magát. Azt ugyan nem tudjuk, hogy Heléna mikor született, de aligha lehetséges kiizzadni egy olyan hihető kronológiát, mely Helénát Jézus nagyanyjaként mutatja be. (lásd: J. Neusner, A History of the Jews in Babylonia, 5 vols., Leiden, 1965-70.)

A Turán név és fogalom iráni gyökerei

A párthus-magyar ’rokonság’ valójában a turanizmus egyik leágazása. Kizárólag néprajzi, a lovasnomád életmódból fakadó hasonlóság, párhuzamok alapján deklarálja a párthusokat a magyarok és tágabb értelemben a ’turáni-szkítha népek’ rokonainak, mégha ilyen fogalmat (’turáni népek, nyelvek’) a nyelvészet  és a történettudomány nem is ismer.

A turanizmus, a 19. században indult mozgalom a steppei népeket igyekezett egy kalap alá venni, szembeállítva őket az európai és más, főleg ázsiai letelepült kultúrákkal civilizációkkal. E mozgalom (és aligha tudományos nézet) képviselői egy nép esetében eredetileg a nomadizmusból eredő hasonló művészeti, régészeti örökséget tekintették a turáni népekhez tartozás kritériumának. A nyelvészet sosem volt az amúgy is zavaros turanizmus erős oldala.

Megjegyzendő, hogy a Turán-Tugrán-Tugrisztán név a középperzsa, újperzsa földrajzi irodalomból átvett szó, eredetileg a mai Pakisztán egy részét jelölte, később a perzsa ’turk, tork’ ’török’ szavakkal való felületes hasonlósága miatt  Kr.u.10-11. századi muszlim perzsa szerzők a steppevidék felől érkező nomád törökökre alkalmazták, és a Turán fogalom a koraiszlámkortól a nomádok lakta eurázsiai steppevidéket jelölte, mely szemben áll Iránnal, a letelepült lakosok országával.  Ehhez kapcsolódóan meg kell említeni, hogy Firdauszí Királyok Könyve című eposzában egy legendás mítoszt is olvashatunk a Turán névről a későókori-koraiszlámkori iráni népi etimológia spekulatív elemeként. Itt a Turán elnevezés eredeti, földrajzi oka teljesen feledésbe merült, helyette egy mitikus Túradzs nevű iráni herceget  említ a steppevidékként értelmezett Turán névadójaként az eposz, aki harcban áll fivérével, Íradzs herceggel, Irán névadójával és az irániak ősével.

A turanista mozgalom eme muszlim perzsa irodalmi alkotásokból eredő második jelentést vette át a Turán fogalom felelevenítésével 19. században eurázsiai steppevidék értelemben.A turanista mozgalom mindenféle népet egybe boronált a koreaiaktól a párthusokon, a törökségen, az amúgy máig ismeretlen nyelvű hunokon át a magyarokig.

A párthusok beemelése a turanizmusba szintén a fenti módszerrel történt, ennek során ennek kiötlői meg sem kíséreltek-kísérelnek nyelvészeti, filológiai érveket felsorakoztatni a párthusok turánisága mellett (szemben például a dilettáns nyelvészkedéssel érvelő sumer-magyar rokonítással).

(A fényképeket a szerző készítette.)

Feltöltve: 2013. május 16.